Ma az ember első és egyben utolsó morális mentsváráról, a lelkiismeretről írok pár sort. Első fellegvár, hiszen alapvetően meghatározza emberi mivoltunkat. Öntudatra ébredésünk a jó és a rossz közötti különbségtétel által nyilvánul meg. Morális lények vagyunk legalább részben, ezt mondja az első bibliai emberpár története is. A jó és a rossz közötti különbségtétel pedig alapvetően lelkiismereti kérdés. Ez „jutalmaz” a jó megtételekor, és „vádol” annak elmulasztásakor. Egyben utolsó bástyánk akkor, ha a propaganda, a diktatúra, a kor szőtte háló rátekeredik az emberre.
Mivel lelki, azaz „belül van” igen robusztus mentsvára lehet az emberségnek, ám ugyanezen okokból nagyon törékeny, elhallgatható, legyűrhető erőforrás is. A kérdés mindig az, hogy honnan éri támadás. A fejlett lelkiismeretet kívülről, külső parancsokkal, csábító szirénhangokkal nehéz, sőt szinte lehetetlen legyőzni. Ezt bizonyítja az a tény, hogy zárhatta a sok diktatúra a legigazabbakat börtönbe, tapaszthatta be a szájukat, s verhette véresre őket, lelkiismeretük erős fala tartotta magát. Ennek köszönhetően se börtön, se munkatábor, se zsarolás se semmi az emberséget elvenni tőlük nem tudta. Ám ha a támadás belülről, a védfal mögül érkezik, például lustaságból, megfelelési kényszerből vagy karrierizmusból, a lelkiismeret hamar megadja magát, elhallgat. Így születnek a diktátorok, a zsoldosok, az elvetemültek, a gengszterek. Az elhallgattatott lelkiismeret viszont okvetlenül emberségünk satnyulását is magával hozza. Egy új faj jön létre, a volt-ember. Szándékában állatias, önző, tetteiben pragmatikus, megteszi, amit kell, hogy önzését kielégítse, céljaiban ösztönlény, aki saját kéjén túl nem lát. Ez a kéj kategóriánként változik. A diktátor például fél, félelmét a hatalom mámora lágyítja; a zsoldos géppé válik, alantasságát az erőszak, a parancs fátyolozza stb.
Minden, a lelkiismeretet ért belső merényletnél veszélyesebb viszont az érdektelenség. A nem érdekel a lelkiismeretem típusú hozzáállás, amely egyszerűen elhanyagolja, figyelembe se veszi emennek a hangját. Ez a tömegek betegsége. Nem fáj más fájdalma, nem érdekel az igaztalanság, nem bánt az egyenlőtlenség, nem látom mindezekben a saját felelősségemet. Helyette elaltatnak menő szlogenek, furfangosan kitalált propagandák, s mint A király új ruhája című mesében, lelkesen dicsérjük az úr pőreségét.
Fajunk története során kipróbáltunk többféle társadalmi rendszert. Mindegyik megbukott, kudarcot vallott, mert egyik sem számolt egy alapvető kérdéssel: az emberrel. Még a demokráciában is a szavazatot meg lehet vásárolni, a tömeget manipulálni lehet. Háborúra, vérontásra, rendszerszintű igazságtalanságra lehet nevelni. Minden rendszer alapvető hibája, hogy nem számol az emberi tényezővel, így az ősellenség, a zsarnokság, mindenhol felüti a fejét. Ma ügyesen maszkírozza rút ábrázatát, szépen sminkeli magát, de aki átlát az álarcon, az tudja, hogy filter csupán, szemfényvesztés és nem valóság az, amit mutat. Mögötte pedig ott a kicsinyes érdek: pénz, hatalom, érvényesülés.
Egyet nem próbáltunk még ki többezer éves létünk folyamán. Mégpedig azt, hogy mi lenne, ha először és elsősorban a lelkiismeretet nevelnénk, népszerűsítenénk, erősítenénk. Mi lenne, ha a társadalom célja mindenki jóléte lenne? Ha a boldogságot abban mérnénk, hogy mennyire sikerült kiirtani a szegénységet, az egyenlőtlenséget? Hogy mennyire sikerült mindenki számára elérhetővé tenni mindazt, ami egy emberhez méltó élethez kell. Nyilván ősellenségünk, az önző lelkiismeretlenség, ez a kifinomult és ravasz démon itt is próbál átverni. Ártatlanul felvonja a szemöldökét, s azt hazudja, hogy mindent megteszünk ezért, de egyelőre ennyire megy csak. Sőt dicséri az elzsibbasztott tömeget, hogy mennyire empatikus. Ám a városok körül burjánzó nyomortelepek mindenkor rámutatnak a hazugságra.
Ezt az ellenséget csak egy módon lehet legyőzni: az egyéni lelkiismeret megerősítésével, szavának tényleges figyelembevételével.
Persze, tudom, ez egy utópia (az egyik fiam szerint anarchista utópia), de más megoldást nem látok számunkra. Amíg nem a tiszta, erős, jól nevelt és rendben tartott egyéni lelkiismeret vezérli az ember életét, okvetlenül elbukik minden társadalom. Jó lenne azért azon dolgozni, hogy ha mi nem is érjük meg, majd, valamelyik távoli utódunk egy ilyen világban éljen, s borzadjon nagyokat a mi korunk primitívségén, ocsmányságán.
