Szókratész megvetette az írott szót, mert úgy gondolta, hogy az írás és az olvasás meggyengíti, elbutítja az embereket. Ha tanítványa, Platón, osztotta volna mestere nézetét, Szókratészról ma szinte semmit se tudnánk. Elveszne az időben. Szókratész lehet, amiatt féltette az emberiséget az írásbeliségtől, hogy általa ellustulunk. A rögzített gondolat nem sarkallja majd az embert arra, hogy erőfeszítést tegyen, s maga jöjjön rá az igazságra. Igaz, mondhatjuk ezt is, de akár azt is feltételezhetjük, hogy Szókratész más miatt ódzkodott az írástól.
Lion Feuchtwangernek van egy egészen izgalmas írása Odüsszeuszról és a disznókról. Több okból jelentős szöveg, most belőle a megjelenő Homérosz-arcot, szerepet emelem ki. Feuchtwangernél nem egy Homérosz létezik (tudom, tudom, ezt más is mondja). Homérosz nem egy ember, hanem egy történet. Arca, hangja, tehetsége, világtalan szeme sok-sok homéroszból tevődik össze. Több generáción keresztül alkotó, névtelen dalnokokból, akik különböző helyeken, más korokban, akár más nyelven zengték dalaikat. A megannyi homérosz hangja, arca, tehetsége aztán egyetlen (világtalan) sziluetté, Homérosszá válik, az ókori világ Dalnokává. Ugyanígy meglehet, hogy Ábrahám, Mózes, Odüsszeusz, Gilgames is megannyi történetből, arcból, névtelen emberből, tűz mellett elmesélt történetből válik egyetlen őstípussá, őstörténetté, azaz mítosszá. A mítoszok pedig igazak, mert egyetemesek. Nem függnek az időtől, a tértől, a személyazonossággal bíró egyéntől, hanem mindenkoriak, s mindenki számára érvényesek.
Meglehet, hogy Szókratész pontosan a mítosz egyetemességét féltette az írástól. Ő ugyanis egyértelműen az igazságot kereste, s azt minden bizonnyal értette, hogy ezek az egyetemes történetek, alakok, a Homéroszok, Odüsszeuszok, Mózesek, Ábrahámok, Gilgamesek egyetemes szereplők, egyetemes (ebből fakadóan igaz) történetekben. Az írás viszont fáradságos mesterség, ami hiúságot ébreszt az emberben. Nehéz megállni, hogy a szöveg végére az ember ne kanyarítsa oda a nevét a sok görnyedés után. Íme, még az első tanítványnak, Platónnak sem sikerült. Az írásbeliség pedig már nem alkalmas a mítoszteremtésre. Meggátolja ebben egyfelől az okvetlenül ott kotnyeleskedő szerző, másfelől a hordozó lapossága. Az írott mítoszból hiányzik a hangzó szó személyessége, a befogadó jelenléte, s a pillanat törékenysége. Az elmondott mítosz megfertőzi a hallgató agyát, elkeveredik a lényével, átformálja őt is, de maga is alakul, kristályosodik. A szereplő újabb történetekkel gazdagodik, s így generációkon átívelően letisztul egy nagy, egyetemes, igaz történet. Az írott szó ezzel szemben csak legendákat tud rögzíteni. A mítosz és a legenda között pedig az egyik alapvető különbség az, hogy míg a mítosz feladja az egyént az egyetemes történet érdekében (sok névtelen és arctalan homérosz válik lassan Homérosszá), addig a legenda egy hús-vér embert helyez az egyetemesség középpontjába. A legendák Mátyás királya különböző helyzetekbe keveredik, de mindvégig a valóságos hús-vér Mátyás kampós orrával áll előttünk. A kolozsvári bíró megleckéztetése és az okos bojtár és lány története mellett nyugodtan meg lehetne írni a Mátyás király túljár Jeff Bezos eszén című történetet is. A sztori változik, az orr marad.
A mítosz igazságra való törekvésének eltűnése újfajta törekvést szült az írásbeliség elterjedésével. Platón tanítványa, Arisztotelész, nemcsak kitanítja Nagy Sándort, de alaposan megírt művei által gondoskodik önmaga arcának a megörökítéséről is. S utánuk aztán elszabadul a pokol, mindenki írni kezd. Sokat.
Igaz, egy ideig marad még egy kis prüdéria. Csak az marad fenn, amit arra érdemesnek tartanak. A papír könnyen elég, ezért másolnak, hivatkoznak, dicsérnek írásban, s így – szerencsénkre – elsősorban az elsőosztályú szövegek és arcok maradnak fenn. Ám, amint egyre könnyebb írni, s az írást terjeszteni, úgy válik egyre zajosabbá a világ, s egyre fontosabb a szöveg alá kanyarított név, egyszóval az egyén (s nem az igazság).
Mára oda fajult a dolog, hogy már írni sem kell, elég az arc, egy tőmondat, valami bődületesség, mindegy, hogy mi, a lényeg nem a mondanivalón van, hanem a mondón. A sok generáción keresztül kihordott, kikristályosodó egyetemes igazság, a mítosz teljesen lelépett a színpadról, s helyette maradt az egyén, aki kényesen és egyre elkeseredettebben törekszik arra, hogy neve, arca, élete fennmaradjon. Így viszont eltűnik az egyetemesség, nem jegecesedik ki semmi, mi meg maradunk egy szövegtengerben, ami egyre habosabb, mocskosabb, viharosabb.
Győzött az írnok, vesztett a mester.
Ajánlom olvasásra szeretettel, Rácz Norbert Zsolt
