Arról beszélgettünk pár napja egy csoport fiatallal, hogy kié az élet. Mielőtt valaki felhúzza a szemöldökét, hogy nahát, ezek a kolozsvári fiatalok milyen elvont filozófiai kérdésekkel bíbelődnek egy hétköznapi estén, elmondom, tekervényes út vezette ide a gondolatot. Eutanáziáról, ennek morális megítéléséről ment a vita, kóstolgattuk egymást és szembesültünk a kérdés összetettségével. E tekervényes és szövevényes utazás rendjén tevődött fel végül is az az alapvető kérdés, hogy kié az egyén élete, s vele együtt az is, hogy van-e joga az embernek elvetni, illetve elvenni az életet.
Nos, ezt az utat bejárva, a kérdés megfogalmazása utáni csendet egy fiatalember törte meg: szerinte az egyén élete olyan, mint egy részvénytársaság. Belevásároljuk magunkat egymás életébe, részvénytulajdonosai leszünk egymásnak. Van az az állapot, amikor a feszültség hirtelen szétpukkan, s a megtalált megoldás öröme tölti el a beszélgetőket. A megértésnek és felfedezésnek a katartikus élménye. A fiatalember szavai után pont ez az állapot költözött közénk. Hirtelen hárman kezdtek egyszerre beszélni, szőni, fonni a gondolatot tovább. Én nem szóltam, de nem azért, mert nem lett volna mondanivalóm, hanem azért, mert egyszerűen meglepett a kép egyszerű és kifejező ereje. Az jutott eszembe, hogy végül is teljesen igaz, újra bizonyítást nyert, hogy egy jó kép, egy találó kiterjesztett metafora tízezer analitikus szónál, verejtékesen összetákolt gondolatsornál is többet ér. A kép, a maga továbbgondolhatóságával, azzal, amit kimond és azzal, amit sejtet, mélyebben belenyúl az igazságba, mint az állítás néha dadogó próbálkozásai.
Az életünk egy részvénytársaság. Első befektetőink a szülők, akik saját részvényeiket nyújtják át, illetve eleve vásárolnak tőlünk egységeket. Őket követik a rokonok, barátok, szerelmek, saját gyermekek, ismerősök, közösségek, karrierek, utak, sőt még az ellenlábasok is, akik pusztán csak azért vásárolják be magukat a mi életünkbe, hogy visszatartsák a vállalkozás emelkedését. S amint más vásárol, úgy vásárolunk, szerzünk, osztozunk mi is ezeken a részvényeken.
De ha továbbszőjük a képet, részvényeket adnak és kérnek a már nem élő felmenők, akiktől arcot, történetet öröklünk. Részvényeket várnak az utódok, hogy annak a vállalkozásnak, amit életnek nevezünk maguk is részesei legyenek. Részvényeket kér és nyújt a tágabb közösség, a múlt, a jelen és a jövő. Sőt folyamatosan részvényeket cserélgetünk, vásárolunk, adunk el, veszítünk és szerzünk. Részvényeket fektet belénk a természet, a maga anyagtőzsdei hangnemében, atomokkal, energiává bomló nyerseségével.
Abban a nagy tőzsdében, amit életnek nevezünk, igazság szerint mindenki részvények színes, gazdag portfóliója. Nem a tiéd, vetted, adtad, beléd fektették, te fektetted másokba, másba, változik a rátája, értéke, cserélődik. Néha tőzsdei katasztrófák roncsolnak egyes vonalakat semmivé, máskor pedig egekbe emel egyetlen lépés milliónyi részvényt.
S legeslegvégül e képből akár az egyetemes életre vonatkozó következtetést is levonhatunk. A halállal a természet visszaosztja a befektetését, hangosan követelő brókerek kérik szétbomló molekulák halmazát, hogy önnön céljukra és létükre fordítsák. De amint az anyag kéri és forgatja tovább jó kamattal a maga tőzsdéjén az értéket, úgy talán a nemanyag is ugyanezt teszi. Ismét mondom, mint már sokszor, nincs halál, illetve csak küszöb az, a létezés tőzsdéjén bejegyzett részvény nem szűnik meg létezni, csak tulajdonost vált. Csak továbbadódik.
Nem, az élet nem a miénk, értékpapírokat kaptunk letétbe, hogy bizniszeljünk velük, majd átadjuk őket. S az átadás gesztusában, a részvények értékének módosulásában ott maradunk tovább mi is. Az élet él, időnként arcot ölt, emberré válik, tudatra ébred, s ez a tudat aztán éli a maga véget nem érő nagy sáfárkodását.
