Süldő legényke koromban, olyan 13-14 évesen megismerkedtem egy nálam nyolc-tíz évvel nagyobb sráccal. Illetve, pontosabban, ismertem korábbról is, hiszen szomszédok voltunk, s ott, a kolozsvári Monostor negyedben, ahol mi, magyarok úgy éltünk, mint a mazsola a kalácsban, azaz elszórtan, mind ismertük egymást. Amolyan homokba rajzolt hal jelünk volt nekünk az, hogy számon tartottuk egymást, s bár csak látásból ismertük a másikat, mégis odaköszöntünk: jó napot kívánok! Ez amolyan titkos jel volt, annak a kimutatása, hogy tudjuk, ő is magyar, s ez a tény összeköt. Ez, az akkori szememben felnőttnek számító srác számomra igazi szuperhősnek számított, ugyanis ő testépítő, azaz bodybuilder volt. Élő, hús-vér emberen én azelőtt még nem láttam olyan izmokat, mint rajta. Olyan volt, mint Schwarzenegger vagy Stallone a filmekben: csupa izom akciósztár, aki minden bizonnyal félkézzel bánna el a legelvetemültebb gonosztevőkkel is.
Végül anyám összebarátkozott az ő édesanyjával, együtt kávéztak, s osztották végeláthatatlanul az élet dolgait. Az egyik ilyen beszélgetésen került szóba, hogy jó lenne, ha engem is elvinne a hölgy izmos fia edzeni, mert né, milyen gyenge, csenevész gyermek vagyok, hátha megerősödnék. Szuperhősöm pedig, az anyai szóra hallgatva, meg is ígérte, hogy magával visz az edzésre. Nem tudom, volt-e testvére, de velem mindenképp úgy bánt, mint egy kisebb és nagyon törékeny öccsel. Megbeszéltük az első edzés időpontját, hogy hol találkozunk, mit vigyek magammal, én meg repestem az örömtől, hogy na, most aztán én is olyan leszek, mint ő, meg Schwarzenegger és Stallone.
Az edzőterem egy kicsi, szűk szoba volt Kolozsvár egyik legmeredekebb utcájában, tele vassúlyzókkal, néhány nyikorgó géppel, egy nagy tükörrel, meg egy hűtővel, amelyből sosem hiányzott a tej. A hely tulajdonosa, egyben a terem Nesztora egy jobb napokat is megélt, szinte fogatlan, sapkás bácsi volt, akinek viszont a tréningfelsője alól ki-ki árulkodott, hogy évekkel ezelőtt ő is a testépítést gyakorolta. Odabent néhány kolosszus emelgetett számomra elképzelhetetlen súlyokat, szuszogott, számolt, pihent szorgosan. Sok szó nem hangzott el, mindenki külön dolgozott, s ha mégis valakinek társra, segítségre volt szüksége, szavak nélkül lépett oda valaki, támasztani, emelni, segíteni, vagy pusztán bátorítani: még egyet, gyere, sikerülni fog. Nem sokszor látogattam az edzőtermet, kiderült, hogy nem olyan egyszerű Schwarzeneggerré nőni, a sorozatos izomláz elvitte a kedvemet, de magammal hoztam a hely szellemiségét. Az öreg ritkán szólt bele a fiúk munkájába. Általában hagyta, s csak ha valami eszméletlen hülyeséget látott, jelezte, nem lesz ez így jó, veszélyes. Csak versenyek előtt élénkült meg némileg a hely, s vele együtt az öreg is. Akkor tanácsokat osztott, figyelte a készülőket, bólogatott vagy csóválta a fejét, annak függvényében, hogy mit látott. Összességében a hely szellemiségét a testépítés szentélyeként írom le. A meghatározó érzés a munka iránt érzett alázat, az odaadás, a másikra való odafigyelés és a tisztelet jellemezte. Versengés kevés volt, s ha mégis, az is inkább bajtársi, az eredményt pedig elismerően fogadta mindenki
A múltkor betévedtem egy fitneszterembe. Igazság szerint először bekukkantottam, majd kíváncsi lettem, hogy milyen belül. A hely neonfényben úszott, motiváló zene szólt, tele volt futópadokkal, személyi edzőkkel, gépekkel, testre simuló ruhákkal, fotózkodó fitneszkirályokkal és királynőkkel. Olyanok is voltak, akik körfényes reflektoruk glóriájába mondták követőiknek, edzés közben a jó tanácsokat, csatolt áruként szolgáltatva, mintegy reklámként, saját kisportolt testüket.
S eszembe jutott az én régi edzőtermem, s egy gondolat fogalmazódott meg bennem. A kettő között a különbség nem csak az a néhány év, ami elválasztja a 90-es esztendőket a 21. századtól, hanem elvi is. Sőt, a különbség markánsan párhuzamba állítható a vallásossággal is. Van ugyanis olyan vallásgyakorlás, ami alázatról, kitartó, csendes munkáról, önkeresésről, s önmagunk meghaladásáról szól. Jellemzője az alázat, a segítség, az egymásra utaltság, a tisztelet. Az ilyen vallásgyakorlás elismeri a csendes mesterek tapasztalatát, s tudja, minden izzadságcseppnek értéke van. Tudja, hogy mit jelent a fájdalom, a felgyűlő tejsav izomrostot nyomó hatása, mit a lustaság legyűrése, a rövidítést nem ismerő önátadás ereje. S van a másik, a kirakat, az önjelölt guruk filteren keresztül átszűrt művalósága. A januári fogadalmak februárra szertefoszló törékenysége, a neonfényben, divatzenében és élményben, kényeztetésben tobzódó felszíne. S elgondoltam, nyitni kellene egy spirituális edzőtermet, elkötelezett, csendesen dolgozó léleképítőknek.
