A karácsony előtti négy vasárnapot advent időszakának hívjuk. A szó maga várakozást jelent: adventus Domini, ami annyit tesz, az Úr érkezése, annak várása. Legtöbb helyen nálunk is a négy vasárnapot, egyben az idő múlását az adventi koszorú gyertyáival mérjük. Ez egy ilyen óra, időmérő eszköz, ami körbehalad. Az óra az idő múlását a fény növekedésével jelzi. Minél több gyertya ég, annál közelebb kerülünk az ünnephez, Jézus születéséhez.
Az advent – mint maga a várakozás – egy aktív időszak. Amikor várunk valamit vagy valakire, akkor nem vagyunk passzívak. Figyelmünk, tekintetünk a várt dologra vagy személyre irányul. Bűvöljük, hívogatjuk, hogy érkezzen meg minél hamarabb, hogy jöjjön el. Ez a várakozás egy folyamatos cselekvése az embernek. Mindig várunk valamire vagy valakire. Nem csak most adventkor, hanem folyamatosan. Diákként a vakációt, felnőttként a fizunapot, az előléptetést, a nyarat, az ünnepet, a találkozást, a nyugdíjat, akármit. Folyamatosan a várakozás állapotában vagyunk, ritkán fordul elő, hogy épp semmit se bűvölünk, hívogatunk közel magunkhoz.
A várakozásnak egyben időbeli, azaz temporális összetevője van. A várakozás egy, a jelenből kiinduló, de jövőre összpontosító létmód. Ha nyelvtanilag határoznánk meg, ez egy befejezetlen jelenidőséget jelentene, ahol a befejezetlenség előre mutat, a jövő felé: most várok, de lényem kicsit már a jövőben van, a beteljesedés állapotában. Lényem elnyúlik a jelen és a jövő között, hidat alkotva, amin képek, gondolatok, érzések, vágyak, szándékok, félelmek és szorongások imbolyognak.
A fogalomnak – adventen túl – teológiai értelme is van. A keresztény ember is folyamatosan a várakozás cselekvő állapotában van. A cél, a beteljesedés e tekintetben az üdvösség, ami biztos, hogy nem a halál utáni boldog menyország gondolatában, hanem egy megváltozott életminőségben valósul meg. Azaz igazán sosem valósul meg. A történet ugyanis a jövő irányában nyitott a végtelenre, más szavakkal a teljes, tökéletes üdvözülés nem valósul meg az ember számára. Már ez is a befejezetlen várakozás jegyében és feszültségében van…
Ez az üdvözülés átalakulást jelent, amit a görög a metanoia szóval adja vissza. A kifejezés összetett szó: meta=után, noeo=felfogni, gondolni. A kettő szószerinti értelme utógondolat lenne. Így, összetetten viszont radikális megváltozásnak szoktuk fordítani, vallásos környezetben megtérésnek mondjuk. A szót alapos újragondolás utáni állapotként ragadhatjuk meg. Mint amikor egy megszokott dolgot újragondolunk, s a korábbi meglátásaink radikálisan megváltoznak azzal kapcsolatban. Az üdvözülés útjának a perspektívájában a metanoia az élet gyökeres átformálását, hangnemváltást jelent. Közérthetőbben elszakadást jelent az első látásra elfogadott „normalitástól”, azaz attól, ahogy a dolgok történnek. Az, ahogy „a dolgok történnek” évezredek óta nem sokat változott. Alapjait nagyjából akkor raktuk le, amikor letelepedett az emberiség, s kialakult a hierarchia, s annak fékjei, szíjai, kerekei, amik azóta forognak, csikorognak, sisteregnek körülöttünk. Ez az alapbeosztása a társadalomnak, ami kihat minden emberre. Ebbe születünk bele, ebbe az egyszerű és hétköznapi valóságba, a maga szabályaival és törvényeivel és hibáival. Ez maga a világ! És a világgal az embernek egy mindenkori tapasztalata az, hogy nem jó. Nem jó, mert igazságtalan, fonák, hazug, agresszív és sunyi. Soha nem volt olyan társadalom, olyan jelenidő, amikor valaki azt mondta volna: ez a világ jó. Helyette mindig az emberek panaszkodtak saját jelenükkel kapcsolatban, majd sóvárogva néztek a múltba, amikor minden jobb volt, esetleg hunyorogtak a jövő felé, hogy majd minden jobb lesz. Jézusnak az ígérete viszont pont az, hogy bár ez a fentebb leírt világ valóban rossz, létezik egy másik is, amelyikről e lesújtó bírálat nem mondható el. Ezt ő Isten országának nevezte, azaz egy másfajta, jobb létezésnek, ami nem fizikai értelemben módosítja a világot, hanem az anyagi lét békénhagyásával változtatja meg a tudatot, az életszemléletet, a viszonyulást. A kereszténység nem hadakozik a Világgal, hanem irrelevánssá teszi azt. Foglalkozik vele, mert hat rá, mert a keresztény ember is ebben él, csak éppen nem érdekli. Nem akarja megjavítani, mert velejéig romlott, ehelyett rámutat egy másik szemléletre és életmódra, amit mindenestül jobbnak tart.
Ennek az új világnak a mi időnkben előképe a karácsony, a béke, az igazságosság, a hitelesség, a tisztaság és sallangmentesség ideje: Isten országa. Ez mutatkozik meg karácsonykor, de nem a világban, hanem azon kívül, a „pusztában”, benned. A világ karácsonyból csak a giccset és a csillogást tudta átvenni, mert a tartalmával nem tud kezdeni semmit. De mi ne legyünk a világ részei, hanem várjuk, akarjuk csábítsuk az üdvösséget, karácsonyt, életünk radikális átformálásával! Csak ennyi a feladat…
