A szerző könyvsorozatának harmadik kötetéhez úgy is közelíthetünk mint művelődéstörténeti kis színesek gyűjteményéhez. Olyan írásokból áll, amilyeneket szinte minden jobb hírportál publikál, leginkább a ma is tanultam valamit karakterű címek alá rendezve. Ezek azok a történelmi bulvárhoz tartozó vagy tudományos ismeretterjesztő anyagok, amelyeket a hírfogyasztó garantáltan elolvas, valóságos desszertként a közélet unalmas vagy idegőrlő tényei után.
A kötet szinte átfoghatatlan területeket ölel fel, amolyan majdnem mindent tudó kézikönyv, és inkább kedvcsináló a kultúrtörténeti barangoláshoz, annak viszont tökéletes. Remek a ritmusa, így sokszor nincs is időnk arra gondolni, hogy szívesen elmélyülnénk egy-egy témában, mert sorra kapjuk az egymásra épülő, jól szerkesztett információkat.
A növény már a 16. századtól ismert Európában, de csak a 18. században terjedt el. Mária Terézia ingyen osztogatta a gumókat az éhínség sújtotta vidékeken, és mivel a burgonyának nagy a tápértéke, fontos szerepe volt abban, hogy lassan elmaradtak a nagy éhezések. A krumpli szó a 'földi körte' jelentésű német grundbirnéből ered. A burgonya is német eredetű, és tévesen Burgundiára utal.
A könyv legizgalmasabb részét nem az előbbi téma, hanem az életünket nagyban megkönnyítő találmányok eredettörténete jelenti. Bizonyára kevesen gondolkodtak el azon, hogy vajon mikor született meg a konzerv műfaja, de ha már szóba került, akkor mindenki kíváncsi rá. Nos, az első borsó- és babkonzervek 1804-ben készültek. A konzerv a francia Nicolas Appert találmánya volt, és már 1814-ben továbbfejlesztették Angliában. Ekkor jelent meg a fémdobozos változat, amelyhez Robert Yates angol késgyártó 1855-ben szabadalmaztatta a konzervnyitót. Itthon elsőként Weiss Manfréd gyártott konzervet a Soroksári úti telepén – innen nőtt ki idővel csepeli hadiüzeme.
Ebben a témakörben kétségtelenül figyelemre méltó, hogy a vadnyugati életformára is óriási hatással voltak a tartósított élelmiszerek, ugyanis a konzervgyárak egyre nagyobb mennyiségben igényelték a marhahúst, így aztán a cowboyok nem győzték vágóhídra hajtani a csordákat.
Aztán elolvasna valamelyik hírportálon egy írást arról, hogy mikor jelentek meg a fémdobozos üdítők és sörök? Bizonyára. Hátborzongató belegondolni, hogy már 1935-ben kaphatók voltak az első ilyen termékek. A kezdet kezdetén még acélból, az ötvenes évektől aztán már alumíniumból készültek a dobozok.
Ha eljátszunk a gondolattal, hogy két évvel a kiegyezés előtt már volt babatápszer, akkor különös időviharba kerülünk, és csak azt sajnáljuk, hogy Lőrinc László nem fejti ki alaposabban a témákat, s nem helyezi őket akár tágabb popkulturális kontextusba. Például megemlítve, hogy a gabonapehely feltalálójáról, John Harvey Kelloggról mozifilm is készült, ahogy a McDonald’s éttermek berobbanásáról is.
Még mielőtt felfognánk, hogy fóliát már 1911-től gyártanak, jön az újabb sokk: a svéd Tetra Pak 1951-től gyárt dobozos tejet. Nálunk ez a rendszerváltás után terjedt el, addig zacskós tejet ittunk, amiből finoman mindig kilöttyent egy-egy csepp, amikor kinyitottuk a Lehel hűtőt, így az egész szocializmusnak volt némi romlott tejre emlékeztető szaga, ahogy Kukorelly Endre írta valahol.
Szédül az ember akkor is, amikor azt olvassa, hogy az aeroszolos palackot 1862-ben szabadalmaztatták, csak tizenhárom évvel a magyar forradalom és szabadságharc leverése után. De az is különös időugrás, hogy csak a második világháborúban terjedt el: az amerikai katonák vitték magukkal a csendes-óceáni hadszíntérre – rovarirtóval töltve. Bizony sok találmányt sorolnánk a modernizmus vagy nálunk mondjuk a szocialista időszak innovációihoz, de mint a könyvből kiderül, lényegesen hamarabb megszülettek, és ez különös beavatási élményt nyújt az olvasónak.
Ilyen volt például az 1904-es St. Louis-i világkiállítás, amelyen egyszerre mutatták be a hamburgert, a hot dogot és a fagyitölcsért, így ez a rendezvény a popkultúra vonatkozásában volt olyan jelentőségteljes, mint a woodstocki fesztivál vagy a Deep Purple In rock című lemezének megjelenése, csak éppen jóval az első világháború előtt. Szóval megkóstolhatta a hamburgert akár Ferenc József is, aki néhány év múlva egy letűnt kor emblematikus alakja lett. A Coca-Cola történetét sokan ismerik – a könyv is beszámol róla –, de azt talán kevesebben tudják, hogy a Canada Dry is majdnem olyan régi ital: természetesen egy kanadai gyógyszerész, John McLaughlin fejlesztette ki 1904-ben, ír gyömbérsörből.
A kötet tehát kimondottan izgalmas művelődéstörténeti kalandozás, eszünkbe juthatnak Ráth-Végh István tematikus gyűjtései az elmúlt századok bűnügyeiről, szerelmi ügyleteiről vagy éppen a pénzhez való viszony változásairól. Ha a kötet kemény táblát, nagyobb képeket és látványosabb layoutot kapott volna, ajándéknak sem volna utolsó, de így is olyan erős a benne szereplő anyag, hogy bármilyen ünnep alkalmával okkal örülhet neki, aki megkapja.
