Arra gondoltam, hogy annak idején az utcán vagy a kocsmában talán mi is elmentünk volna Van Gogh mellett. Sosem érezte magáénak az elit társaságokat, a munkásemberek között mozgott, akik egyben a modelljei is voltak.
„Lealacsonyodom-e azzal, hogy azok között élek, akiket rajzolok, lealacsonyodom-e azzal, hogy a munkások és szegények házába megyek, és műtermemben fogadom őket? Úgy vélem, szakmám kívánja ezt tőlem, és csak olyanok tehetnek észrevételt, akik nem értenek a festéshez és rajzoláshoz.”
Fontosabb volt számára az önazonosság, mint a megfelelni akarás. Emiatt gyakorta távolodtak el tőle családtagok, barátok, befolyásos ismerősök. 1882. április 25-én kelt levelében szépen kifejti ehhez való hozzáállását: „Kóborolni hajógyárak udvarán, sikátorokban és utcákon át és házakban, várótermekben, sőt kocsmákban: egyáltalán nem kellemes hivatás. Hacsak nem művész valaki. Az ilyennek kedvesebb a szegénynegyed, feltéve, hogy ott valami rajzolnivalót talál, mint teadélutánon csinos hölgyekkel mulatni. (…) Ha tudnám azt csinálni, amit T. tud, ha arra lennék alkalmas, akkor nem felelhetnék meg a saját szakmámban. És az én szakmámban jobb, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, mintha kificamítanám magam a konvencionális formák szerint, amelyek nem is illenek hozzám.”
Számára az önazonosság munkakövetelmény volt. Tudta, ha engedményt tesz, s kicsit is megtagadja magát, az nem fér össze a művészi tevékenységgel. Ebből fakadóan gyakran került kiszolgáltatott helyzetbe. Elcsépelt, de igaz, hogy műveinkben elraktározódunk magunk is, és nem mindegy, hányadán állunk saját magunkkal az alkotás során. Van Gogh makacs magabiztossága, mellyel letette voksát a művészet mellett, sokkal inkább életprogramot jelentett.
Minden ezzel járó nehézséget, nélkülözést vállalt, s csupán egyetlen cél lebegett szeme előtt: a fejlődés, a szakmai tudás megszerzése után a saját út megtalálása.
Rövid életének utolsó periódusa volt legtermékenyebb időszaka, tucatnyi képet festett. Ezek valósággal ragyognak. Túlnyomórészt élénk színek uralják a vásznakat. Formái elevenek, szinte tapinthatók, rengeteg élet szorult beléjük. A különböző növények, virágok, fák a színskála minden színében pompáznak. Ez a különleges mozgás már-már túlmutat létmódjukon, benne van az alkotó maximális életigenlése, az élet csodálata és ünneplése.
Érdekes életrajzi adat, hogy Van Gogh szanatóriumban töltött napjaiban gyakran csak a kertig mehetett el, ahol egyedül a virágok, növények, fák adták a témát.
„Ha elküldöm azt a négy képet, amelyen most dolgozom, meglátod, hogy az élet nem is olyan szomorú itt, különösen a kertben.” Kivirágzása ez az életműnek, mely paradox módon ahhoz az időszakhoz köthető, amikor rohamai elhatalmasodtak rajta, önveszélyessé vált, kicsúszott a lába alól a talaj. Miközben megélte privát poklát, színei a sötétbe fordulás helyett élénk, ragyogó táncot jártak.
A fentiek kapcsán eszembe jutottak Erdélyi Béla (1891–1955) kárpátaljai magyar festőművész szavai, amikor Dímon, valamint részben IMEN című önéletrajzi regényeiben különbséget tesz művész és művészlélek között. Értelmezésében művész az, aki magas szintű szakmai tudással rendelkezik, jól tud bánni az ecsettel és a ceruzával. A művészek lehetnek közönséges emberek, szemben a művészlelkekkel, akik szemük és szívük szerkezetéből fakadóan képesek teljes valójában látni a világot. Ők tudnak hírt adni e földi életben annak sokféleségéről. Valósággal égnek a művészetben és a szeretetben, létállapotuk a nyugtalanság. Ennek oka a teremtés titkában rejlik: nyugtalanok a világban fellelhető rengeteg szépség láttán: „A sok energiától, a sokféle értéktől nem tudja, mihez kezdjen, mit alkosson egy rövid földi életben, s alkotása: egy Istenszemlélés.” Nyugtalanságuk csak részben tud kielégülni az önkifejeződés által. Ezt az életszeretettel átölelt, végtelen nyugtalanságot láttam szemtől szemben, Van Gogh képein megnyilvánulni.
Míg a holland festőt kirekesztette korának társadalma és művészvilága, Erdélyi elismertté vált külföldön. Hazaszeretete és honvágya mégis visszacsábították Kárpátaljára, Ungvárra, ahol iskolát alapított. Az akkori politikai hatalom degeneratívnak ítélte művészetét, így néhány évvel az iskolaalapítás után menesztették állásából. Ezután már nem élt sokáig.
Mindketten jóval haláluk után nyertek igazolást. Szerencsére festett és írott műveiken, életpályájukon keresztül sok év távlatából is szólnak hozzánk, üzennek nekünk. Példaértékűek lehetnek számunkra, amikor meginognánk önmagunkban.
Kopriva Nikolett
A nyitóképen Van Gogh Önarckép szalmakalapban című festménye az amszterdami Van Gogh Múzeumban. Fotók: AFP/François Walschaerts
