Önmagába zárt emléktárlat – Kürti László: Ahogy én öleltem

Az Ahogy én öleltemben visszatérnek Kürti László költészetének olyan jellegzetes tényezői, mint amilyen a testről való beszéd vagy az elmúlásra figyelés. E két dolog aztán a kötet beszédmódját alapjaiban uraló retrospektív szólamban kapcsolódik össze; hogy mennyire kulcseleme a kötetnek a visszatekintő perspektíva, azt már a cím is előjelzi számunkra a múlt idővel és a kölcsönös érintésen, érintettségen alapuló fizikai cselekvéssel, mely utóbbi ráadásul szép, térbeli metaforája is annak, ahogy a múlt és a jelen egymástól elválaszthatatlanként mutatkozik meg a versekben.

Kürtinél egy-egy mozdulat (a tipegés a kávét cukorralban), tárgy (például a harisnya a körjárat című darabban), épület (fagyizó a kossuth utcán) vagy érzet (a széna szaga a szénaláng című versben) indítja be a felidézést, amely megidézésként is működik: a múlt a jelen keretei között mindig csak részlegesen rekonstruálhatóként és a most eseményeivel, atmoszférájával fúzióban van előállítva.

Azonban legkevésbé a dolgok vagy a személyek bemutatására irányulnak a versek, és ez még annak ellenére is érzékelhető, hogy többször találkozunk bennük régi szeretőkkel (allergia, mielőtt nevemre veszem), a feleséggel (valamit az evolúcióról), az apával (gyereknap ötödik évre, haszontalan dolgok) és a nagyanyával (a kötetcímadó darabban vagy a dózsa györgy utca 12.-ben). Ugyanis az Ahogy én öleltemben annak a viszonynak a kifejtése kapja a hangsúlyt, amely a megszólalót a felsorolt személyekhez fűzi. Emellett pedig az emlékek érzelmi töltetének vizsgálata kerül a középpontba, amennyiben a múltbéli állapot és a jelen kölcsönösen kontrasztosítják egymást: „mamival ketten, mert nyaranta ott aludtam, / este ha nyikordult a kapu, nagy megkönnyebbüléssel / sóhajtott, fordult mami, azon a  régi faágyon… // na, tessék, a múlt, milyen cifra ésszel koldul, míg én, / kívül csak, zsebre vágott kézzel, szájtátva állok” (dózsa györgy utca 12.).

Ennek megfelelően nem a megidézett alakokra fókuszálnak a versek, inkább a versbeszélő alakját körvonalazzák – nem véletlen, hogy gyakran önmegszólításba váltanak át, mint a jó fotóban: „második gesztusból szembenéznél vele, / de aki a tükörből bámul rád, szóba nem állna veled.”  A múltidézés dinamikája tehát a tárgyak és a személyek körüli cirkáló mozgáson alapul, és mivel azok nyelvileg sohasem teljesen megragadhatók, illetve a jelenben nem minden veszteség nélkül előállíthatók, ezért a versek e körözésben óhatatlanul és folyamatosan visszamutatnak a megszólalóra.

Az olyan darabok, mint a körforgalom vagy a körjárat, amelyek erre a mozgásra már a címükkel is nyilvánvalóan utalnak – egyszersmind a beszélő hatáskörébe vezetve valamennyi nyelvi megnyilatkozást –, létrehozzák a mi alakzatát is az én és a te mellett, illetve akár azokkal szembeállítva is: „és eljött mégiscsak az a mi napunk, hosszú hallgatás után / kerestél: »ez a te ünneped« –, mondtad.” A megszólalásnak ez a mindig önmagához visszatérése azt is eredményezi, hogy a benyomások és emlékek szintetizálása során a beszélő egy privát mitológiát kezd létrehozni, mint teszi ezt a mese a cetekről vagy a megérkezni című daraboknál, amelyekben tulajdonképpen a belső víziók kiterjesztése funkcionál közösségépítőként: az énből indulva és a mit megalkotva.

Ez a zártság és körbejárás olvasható egyfajta traumabeszédmódként is. De ennek kiváltói nem konkrétan tetten érhető múltbéli történések, hanem egyáltalában az, hogy a legtöbb dolognak a múltból nem lett kifutása: fontos épületek funkciójukat vesztették, egyes személyek kiléptek a lírai szubjektum életéből stb. Tehát az emlékké válás traumájával történő szüntelen szembenézés az, ami viszi előre a versbeszédet, és ez hozza be a vendégszövegeket, az allúziókat, ez váltja ki a hagyományra ráhagyatkozást is a megszólaló részéről.

Bár több helyen felismerhetők az egyértelmű rájátszások a klasszikusokra, például a negyventől két lépésnyireben Kosztolányi Ha negyvenévesére, a rohadással van a baj zárlatában ritmikailag József Attila Áldalak búval, vigalommal versére vagy a dallal az Ódára, nem meglepő, hogy a legintimebb helyzeteket felvázoló darabok, mint amilyen a tartozni valahová, tobzódnak a Kosztolányi- („vendége voltál egyszer, ő meg / úgy tűnt, lehet az áldozat, / és tartozol a vendéglőnek: / vár rád az olcsó kárhozat.”) és József Attila-áthallásokban („függőben, mint egy kristálycsillár, / ragyogsz, bár nem te vagy a nap. / vaskampón lógsz, reményed sincs már, / beton az égbolt, vaskalap.”). Kürti lírája ezért sem vallomásos kitárulkozás, a megszólaló ugyanis pontosan tudja, hogy mennyit akar megmutatni saját magából, illetve azt hogyan tartja megfelelőnek (allúziókkal, önmegszólítással stb.), sőt néha szándékosan fordítja a szöveg perspektíváját önfelszámolásba. Mint az ebédrőlben, ahol az éttermi étkezés körképe pszichopatológiás analízisbe csap át; az anziksz MRI-be fordul.

Az Ahogy én öleltem egyik legerősebb eleme az effajta jelenetezés, amely például az ideggyenge nők melodrámáinál – az emelkedettségrőltől az a megadásrólon át a végre egy nőig – is tetten érhető. Ezek a versek azonban nem elsősorban egy markáns férfihangot igyekeznek elénk állítani, nem a beszélő macsóságát erősítik, hanem teatralitást csempésznek a versbeszédbe. Ez különösen nyilvánvalóvá válik az olyan diorámaszerű darabokból, mint a bronzolaj, ahol a strandon körbetekintés erőteljes houellebecq-i szólamokkal telítődik az ifjúságkultusz, a promiszkuitás és a megvénült testek egymás mellé helyezése miatt. És az ilyesfajta építkezésben találunk valamit, ami megbontja a beszélő önmagába fordulását, ugyanakkor nagyon is jellemző arra a beszédmódra, amelyet tárlatvezetésként határozhatnánk meg.

Ahogy a versek körbevezetnek minket a belső és a külső világban, az emlékek és a benyomások tárlatában a múlt és a jelen egymásra hatása mentén, folyton-folyvást testekbe ütközünk. Azok ugyanis egyértelmű médiumai az idő múlásának, ennyiben pedig nem különbözik egymástól a szülők, szeretők, nagyszülők teste és az órák számlapja (arany doxa, egy órásmester emlékezete, halhatatlan doxa): mindegyik egy finom óramű, amely az elmúlás mértékegységeit szolgáltatja a beszélő emléktárában.

Smid Róbert

Nyitókép: Onda Róbert/PKÜ

#olvasósarok