Amikor a szegedi operatársulatot vezettem (1999-től 2003-ig – a szerk.), még egészen más, a mainál sokkal nagyobb szerepe volt az operajátszásnak a vidéki nagyvárosokban. A közönség nagy része büszke volt arra, hogy övé a második legrangosabb operatársulat, várta az új produkciókat, hozzá volt szokva a jelentős zenés színházi előadásokhoz. Nagyon zokon vették, hogy Miskolcon, nem pedig Szegeden jött létre az Operafesztivál, hiába mondtam, hogy nekünk ott van a Szegedi Szabadtéri. Egyszóval nagy érdeklődéssel figyelték az operakultúrát.
Abban az időben már meg akarták szüntetni, takarékosság címén, a színház saját zenekarát, de ezt akkor még sikerült kivédenem azzal az indokkal, hogy egy különálló intézményként működő zenekarral nem tudnánk tartani a megszokott évi nyolc különböző produkciót, 60-80 előadást. Azóta az összevonás megtörtént, és az előadásszám persze sokkal kisebb.
Nekem is meg kellett küzdenem a főigazgatómmal, aki a többi nemzeti színházhoz hasonlóan színész-rendező és a prózai társulat vezetője is volt.
Évről évre bizonyítani kellett, hogy az opera is színház, annak ellenére, hogy ő nem nézi, azért sokan szeretik, fontos a közönség nevelése, megtartása! Bizony sokkal többe kerül egy operaprodukció létrehozása, mint egy prózai. Az elmúlt húsz évben ez odavezetett, hogy évi egy-két produkcióra csökkent a vidéki nemzeti színházak kötelező operajátszása.
Ez magával hozza az érdeklődés, az igény csökkenését. Már nincsen értelme társulatot fenntartani, hiszen nem tudnak megdolgozni a fizetésükért, noha az nagyságrendekkel kisebb, mint a fővárosban.
Ezzel együtt az operaénekesek szeretnek a vidéki színházakban másokkal is dolgozni, újat énekelni, magukat új szerepekben kipróbálni. Az igényes műhelymunka egy nagy színházban nagyon ritkán alakul ki, vidéken viszont jellemző és vonzó.
Még az anyagiakat is félreteszik egy-egy ilyen munka reményében, de leszerződni már nem tudnának, társulatot nem lehet kialakítani. Tehát mindenképpen együttműködés, kompromisszumok és folyamatos egyeztetés szükséges!
A vidéki produkciók a műfajt egyre kevésbé ismerő nézők számára a legjobbat kell, hogy bemutassák: fogyaszthatót, érdekeset, nem kísérletezőt és érthetőt. Ez egyre nehezebb, mert a média szinte szándékosan öli az agysejteket, iparszerűen pusztítja az ízlést, az igényességet.
Pécsen évente egy operát játszanak, a fővárosinál magasabb előadásszámban. A Pannon Filharmonikusokból létrejött együttes játszik az árokban, kiválóan, de rendkívül szűk időkorlátokkal. Egy szimfonikus zenekar két-három évre tervez, a színház csak egy évadra tud. Nem is tudna több előadást teljesíteni a zenekar, ha volna énekestársulat, akkor se.
Négy szólistastátusz van, ami a főszerepekre sem elég. A kórus 16 fő, szintén hihetetlen alázattal és munkabírással, de gyakorlatilag csak kisegítőkkel kiegészülve viszi át a zenekari árkot. Tagjai között szólista képességűek is vannak, akik szólistaként is értékesek. Sokszor ez menti meg a szereposztásokat, rejtett társulatként ők töltik be a hiányzó szerepeket.
A színház akusztikája, zenekari árka kiváló, részben eleve operának épült, de ugye az előadások a költségvetésből aránytalanul sokat vesznek ki, éppen csak tarthatók.
Ilyen körülmények között létfontosságú, hogy vendégek is énekeljenek. A vendégek az egyetemek frissen végzett operaénekesei, a még fel nem fedezett tehetségek és a kórusokban várakozó énekespalánták mellett a Magyar Állami Operaházban rendszeresen foglalkoztatott művészekből állt. Eddig.
A Magyar Állami Operaház gazdagodó, egyre inkább új és új ötletekkel bővülő, egyenként többnyire három-négy alkalommal játszott repertoárja egyre több és több énekest követel meg. A költségvetés bírja. Már szinte az egyetemistákra is igényt tartanak, gyakorlatilag minden színpadképes énekesre.
Ugyanakkor, úgy tűnik, nem vesznek tudomást arról, hogy nem az egész ország a „játszóterük”! Hogyan értelmezhető a pécsi operakultúráért küszködők szemszögéből, hogy 2019-ben, amikor a járvány lehetetlenné tette a társulat frissen létrehozott Carmen-előadásait, akkor a Magyar Állami Operaház a Kodály Központ csodálatos akusztikájú termében a Carmen-produkció előadásával vendégszerepelt, tudomást sem véve arról, hogy ez mennyire cinikus?
Elérkeztünk a legnagyobb kérdéshez: mi a terv, a koncepció? A sok negatív, kifejezetten akadályozó tendencia egyszerű tájékozatlanság vagy már egy új leosztás tudatos kialakítása? A vidéki nemzeti színházak főigazgatói egyre inkább nyűgnek érezhetik az operajátszási kötelezettségüket, amennyiben folytatódik az arrogáns kommunikáció és az egyeztetés hiánya.
Senki nem kényszeríthet önálló művészekre, műhelyekre idegen produkciókat, kész termékeket. Szerencsére a vidéki operatársulatok vezetői egyenként is fontos személyiségek, karmesterek. Sikeres pályázatukban valamilyen saját utat jelöltek ki. Nem szabad egy, központi irányítás alá vonni a művészeket, a színházakat.
A Magyar Állami Operaház főigazgatójának kommunikációja azt sejteti, hogy a terv a magyar operajátszás jövőjéről kész, vagyis ők tudják a helyes utat!
Az operajátszás ma nem tényező, inkább bizonyos kivételezettek játszótere. Amennyiben nem tekintik partnernek, kompetens személynek a nem fővárosi zeneigazgatókat, azt sejtetve, hogy érték nem is tud létrejönni, nem is volt a vidéki operakultúrában, csak a Magyar Állami Operaház játszik méltó módon operát, joggal félhetünk attól, hogy a vidéki operakultúráról valami végzetesen más az új koncepciót megalkotni kijelöltek elképzelése.
