Egy kitűnő filmnek számtalan ismérve lehet: emlékezetes párbeszédek, szállóigékké vált sorok, esztétikusan megkomponált képek, hatásos vágási technikák, megdöbbentő alakítások – és természetesen a nagyszerű filmzenék. Hogy filmművészet nincsen zene nélkül, arra igen korán rájöttek az alkotók, már a némafilmes korszakban is zenei aláfestéssel játszották a filmszínházakban a kezdeti műveket.
Miután 1927-től képessé váltak a filmkészítők arra, hogy szinkronizálják a hangot és a mozgóképet, a két művészeti ág összefonódása megállíthatatlan lett. Az 1930-as évektől a filmipar és a zeneipar kéz a kézben járt, erre pedig az Oscar-díjak odítéléséért felelős amerikai filmakadémia is hamar reagált. A sorban hetedik, 1935-ben tartott Oscar-gálán adták át először a legjobb eredeti dalért járó elismerést a dalszerzőknek.
A gála műsorában külön figyelmet szenteltek a zenének: hagyománnyá vált, hogy a jelölt dalokat élő performanszban adják elő színészek és zenészek az esten. A tavalyi év során például kirobbanó energiájával hozott emlékezetes pillanatokat Ryan Gosling a Barbie egyik híressé vált számával.
Az idei évben azonban ezek az előadások elmaradnak, mint azt januárban megtudhattuk. Bill Kramer, az akadémia igazgatója levelében úgy fogalmazott, hogy 2025-ben a „dalszerzők munkáját, az ő művészetüket szeretnénk ünnepelni a dalokat életre keltő zenei szakemberek visszaemlékezéseivel, gondolataival. Ezzel szeretnénk betekintést engedni az idei jelöltek mögött meghúzódó történetekre és inspirációkra.”
A március 2-i gálán az esélyesek között lesz a Never Too Late az Elton John: Never Too Late című filmből; az El Mal és a Mi Camino az Emilia Pérezből; a Like a Bird a Sing Sing című moziból, illetve a The Journey a The Sox Triple Eightből.
Amíg kedvenceinknek drukkoltunk, összegyűjtöttük az elmúlt kilenc évtized tíz legjobb Oscar-nyertes dalát.
1. Days of Wine and Roses
A Days of Wine and Roses (Míg tart a bor és friss a rózsa) 1962-ben debütált romantikus drámában felcsendülő, a filmmel azonos című dal nagy utat járt be a megjelenése után. Henry Mancini (zene) és Johnny Mercer (szöveg) szerzeménye amellett, hogy Oscar-díjat kapott, 1964-ben Grammy-díjjal is jutalmazták, az Amerikai Filmintézet (American Film Institute) legjobb filmzenéi közt 2004-ben a 39. helyen végzett, időközben pedig jazzsztenderddé is vált. Érdekesség, hogy a szöveget jegyző Johnny Mercer alkotói pályafutása során összesen négyszer kapott szobrot, műveit pedig 18 alkalommal jelölték a díjra.
2. (I’ve Had) The Time of My Life
Ha egy dal a filmművészeten keresztül talál utat a közönség felé, az egyszerre lehet áldás és átok. Egy sikeres filmmel pillanatok alatt milliókhoz eljuthat az adott szerzemény, ugyanakkor fennáll a kockázata annak is, hogy a zene nem tud kilépni a mozgókép árnyékából, és az utókor nem tudja autonóm alkotásként kezelni azt.
A Franke Previte, John DeNicola és Donald Markowitz által jegyzett, Bill Medley és Jennifer Warnes által előadott (I’ve Had) The Time of My Life azon dalok közé tartozik, amelyek megfordították a film és a filmzene közti relációt. A Dirty Dancing – Piszkos tánc című filmklasszikus betétdala és a hozzá kapcsolódó táncjelenet nélkül Baby és Johnny története bizonyára nem ütött volna akkorát, örök érvényűségét pedig jól mutatja, hogy a musicalről leválva önállóan is generációkon átívelő slágerré tudott válni. 1987-ben meg is kapta az amerikai filmakadémia elismerését.
3. Raindrops Keep Fallin’ on My Head
Újabb Oscar-nyertes klasszikus a ’60-as évekből, melyet Burt Bacharach és Hal David szerzett a Butch Cassidy and the Sundance Kid (Butch Cassidy és a Sundance kölyök) című westernhez. Bár sokan úgy ítélték meg, hogy a swinges-sanzonos dal keserédes hangulata nem illett a vadnyugati miliőbe, mégis hatalmas siker lett, vezette a Billboard Hot 100 listát, de Kanadában és az Egyesült Királyságban is sokan hallgatták, a már emlegetett 2004-es AFI-listán pedig a 23. helyet érte el.
4. Skyfall
Hamarosan visszatérünk még a 20. század remekeihez, most azonban egy nagyobb időbeli ugrással tegyünk kitekintést az elmúlt évtized egyik legnagyobb hatású filmzenéjére. Adele és Paul Epworth közösen jegyzett szerzeménye, a mozival azonos című Skyfall egyértelműen túlnőtte a James Bond-széria 2012-es darabját.
Noha maga a film jól teljesített a pénztáraknál és a kritikusoknál is, mégsem hagyott annyira mély nyomot a köztudatban, mint a brit énekesnő betétdala. Adele kitűnő választásnak bizonyult a Bond-dalhoz. Második lemezével (21) a háta mögött karrierjének (egyik) csúcsán állt. A zenei sajtó nem győzte listába szedni, milyen poptörténeti jelentőségű rekordot döntött meg egyik pillanatról a másikra, felvételeivel kapcsolatban pedig már akkor közvélekedéssé vált, hogy meghatározó erővel bírnak majd az évtized globális zeneipari trendjeinek alakulásában.
Legtöbbször érdemes kritikával kezelni az ilyen szenzációhajhász, túlontúl nagyvonalú és elhamarkodott – emlékeztetőül: még csak a 2010-es évek legelején járunk! – kijelentéseket. Adele esetében azonban a prognózis elég pontosnak bizonyult: ha nem is a teljes évtizedben, de annak első felében mindenképp vonalvezető lett az album, a 21 utózöngéi pedig napjainkig is elérnek.
Persze nem csak a sikerei tették alkalmassá az énekesnőt a filmzeneszerzői és -előadói feladatra: orgánuma tökéletesen passzolt az epikussá fokozódó dalstruktúrához, bizonyos vonásaiban konzervatív zenei stílusa és eleganciája szintén illett Nagy-Britannia kedvenc titkos ügynökének újabb kalandjához. A Skyfall végül a 2010-es évek egyik legfontosabb könnyűzenei felvétele lett, az Oscar-díjak történetében pedig először nyerte el Bond-dal a szobrot. Kár, hogy az AFI nem adott ki több mint két évtizede friss listát a legjobb betétdalokról – a Skyfall bizonyára benne lenne a top ötben.
5. No Time to Die
Bár a fenti példából kiindulva könnyen hihetnénk, hogy a James Bond-filmek zászlóvivő zeneszerzőinek kiválogatása általában indikálja, hogy mely előadók, zeneszerzők a leginkább relevánsak, előremutatóak az adott évben, ám ez közel sem mindig igaz. Szemléletes példa erre a 2008-as Quantum of Solace (A Quantum csendje) betétdala, az Another Way to Die, melyet az épp lejtmenetre készülő Jack White szerzett és adott elő Alicia Keys énekesnővel karöltve. Bár White leghíresebb számát, a 2003-as Seven Nation Armyt is már Bond-nyitásnak szánta, filmzeneszerzői álma végül csak öt évvel később válhatott valóra egy méltán elfeledett dallal.
Ugyanakkor úgy tűnik, a 2010-es évektől érett meg a franchise az igazán jó választásokra zenei téren: Adele után 2015-ben Sam Smith Bond-betétje (Writing’s on the Wall) is sikert aratott az Oscar-gálán, aztán 2021-ben Billie Eilish és állandó szerzőtársa, Finneas O’Connell is kaphatott egy trófeát No Time to Die című dalukért. Az angolszász popzenét addigra ledomináló énekes-dalszerző Billie Eilish egy visszafogottabb darabbal jelentkezett be a titkosügynök-széria dalnokai közé, sikerét az Oscaron túl egyebek mellett egy Golden Globe-díj és egy Grammy-díj is nyugtázta.
6. Lose Yourself
Listánk eddigi darabjai mind remekbe szabott szerzemények, ugyanakkor közös vonásukként azonosítható, hogy az adott kor fő zenei vonulataihoz, közízléséhez áramvonalasították őket úgy zenei stílusukban, mint szövegvilágukban. A Lose Yourself némileg kivételt képez ebben a sorban. Az Eminem főszereplésével 2002-ben bemutatott 8 Mile (8 mérföld) részben az amerikai rapper életrajzából ihletődött, ehhez pedig természetesen saját zene dukált. A Lose Yourself Jeff Bass, Luis Resto és Eminem közös száma, amely ugyan globális léptékben mérve illeszkedett az ezredforduló hiphop-reneszánszához, az Oscar-nyertes dalok között viszont – főleg a szövege miatt – az egyik legkarcosabb és műfajában leginkább kirívó filmbetétet köszönthetjük benne.
7. Streets of Philadelphia
Az 1993-ban Tom Hanks főszereplésével bemutatott Philadelphia (Philadelphia – Az érinthetetlen) című tárgyalótermi dráma a kritikusok köreiben nem aratott osztatlan sikert, két Oscart azonban így is bezsebelhetett: Hanks a legjobb férfi főszereplő díját kapta, valamint betétdala, a Streets of Philadelphia is elismerésben részesült.
A Bruce Springsteen által írt és előadott lírai szerzemény az AIDS-szel diagnosztizált, emiatt a társadalomból kirekesztett főszereplőhöz mély empátiával viszonyul: a magány és elhagyatottság érzésének megragadása mellett a tehetetlenség fájdalmának elengedését is megjeleníti. Ezt az érzékenységet az Oscaron túl több díjjal is jutalmazták: a Golden Globe mellé összesen öt Grammy-díjat vihetett haza Springsteen.
8. My Heart Will Go On
1997-ben a Titanic nemcsak Leonardo DiCapriót röpítette a köztudatba, de Celine Dion hangját is világszerte halhatatlanná tette. A Will Jennings (szöveg) és James Horner (zene) szerezte klasszikus dallamalapja a Titanic instrumentális zenéjének egy motívumaként indult. Mikor Horner egy Caesars Palace-ben töltött estén megmutatta a dal egy lecsupaszított, kizárólag zongorára alkalmazott változatát, Dion nem akarta elvállalni annak eléneklését – az énekesnőt végül férje, René Angélil vette rá a munkára.
A My Heart Will Go On végül felkerült Celine Dion Let’s Talk About Love című lemezére is, és önálló életre kelt: bár a tragikus történet romantikus jeleneteivel teljesen összeforrtak a dallamok, a mozgóképi kontextusból kiválva a mai napig gyakran találkozhatunk a szerzeménnyel akár rádióban, a tehetségkutatók kedvelt darabjaként vagy akár mémek alapanyagaként is.
9. Let it Go
A Frozen (Jégvarázs) a 2013-as év egyik legnagyobb mozisikere volt, világszerte több mint 1,2 milliárd dollár bevételt hozott, amellyel a valaha volt legsikeresebb Disney-produkciók között tarthatjuk számon. Ehhez a nimbuszhoz nagyban hozzásegítette az animációs musicalt a felcsendülő zenei anyag, kiemelten a Let It Go című betétdal. A Robert Lopez és Kristen Anderson-Lopez szerzőpáros által jegyzett, Idina Menzel és Demi Lovato tolmácsolásában is kiadott szerzemény a filmakadémia elismerésén túl természetesen egy Grammyt is behúzott, és a Billboard százas listáján is előkelő helyet szerzett.
10. Over the Rainbow
Listánkat az egyik legrégebbi Oscar-díjazott dallal zárjuk. A Somewhere Over the Rainbow címen is ismert szerzemény az 1939-es The Wizard of Oz (Óz, a csodák csodája) című ikonikus filmben indult világhódító útjára. A Dorothy Gale-ként főszerepet játszó Judy Garland által énekelt verzión túl rengeteg feldolgozása született a műnek – ezek közül a legismertebb talán az ukulelével előadott, szövegében részben eltérő változat, melyet 1993-ban adott ki Israel Kamakawiwo’ole. Általános kulturális hatását jól mutatja, hogy az AFI listáján ezt tartották a szakemberek a huszadik századi filmművészet legfontosabb betétdalának. Zenéjét Harold Arlen, szövegét Yip Harburg szerezte.
