Figyelem a falon lógó képeket, amelyek élménydús gyerekprogramokat örökítenek meg. A minikiállítás alatt minikönyvtár, előtte hosszú asztal, rajta többféle keksz, cukorka meg szörp. Mellettük poharak. Szorosan az asztal mellett kisebb asztal buborékfújókkal, kék, sárga, piros és zöld. A figyelmes vendéglátók erre is gondoltak.

Szőke hajú, piros pólós kisfiú enged vizet magának guggolva, ám ez a módszer nem elég hatékony. Karját kinyújtva próbálja a gombot nyomva tartani, de a csapból alig jön valami, a pohár pedig félig sincs tele, pedig már bő egy perce erőlködik kitartóan. De látszik, hogy jól nevelt, mondhatni úriember, mert amit nagy nehezen gyűjtött, azt odaadja az édesanyjának. És nem adja fel: másik poharat szerez, és ezúttal már állva próbálkozik, sikerrel.

Fotó: Szentgyörgyi Ákos

Két sárga fotel előtt fehér, kerek asztal, épp elfér rajta két Darvasi-kötet: a Trapiti meg a Trapiti és a borzasztó nyúl. Az előtte lévő tér a gyerekeké: a nagy, zöld szőnyegen hat zöld babzsák várja őket. Darvasi László és Kácsor Zsolt helyet foglal a fotelekben, Klein Judit énekesnő és Teszter Nelli zongoraművész pedig a zenés műsorával megnyitja a programot. A gyerekek egy darabig figyelnek, majd önfeledten játszani kezdenek. Egyikük tornyot épít a zsákokból, hogy rámásszon, egy másik dobnak használja a magáét.

Kácsor Zsolt először azt kérdezi Darvasitól, szerinte milyen a jó és milyen a rossz mese.

„Ez a lehető legnehezebb kérdés. Amikor mesét írok, nem tudom, jó lesz-e vagy sem. Van olyan, amiről azt hiszem, hogy unalmas, sokaknak mégis tetszik. Meg olyan is, amit jónak találok, a gyerekek figyelmét mégsem köti le. Az biztos, hogy a jó mesén lehet nevetni, de fontos, hogy sírni is. És félni is. Lehet, hogy nem baj, ha néha fél az ember, mert ha soha semmitől nem félünk, bajba kerülhetünk. Jó óvatosnak lenni. Néha azért mesélek, mert félek. És ha elmesélem például Jancsi és Juliska történetét, akkor már nem félek annyira.”

Egyszer egy farkasról írt mesét, aki azért volt kiborulva, mert mindennap meg kellett ennie a nagymamát és Piroskát. Piroska íztelen volt, a nagymama pedig még rágós is. A vadász meg elment szabadságra. A könyv mozgékony, minden lében kanál főhőse végül valamilyen trükkel mentette meg a farkast.

– Ferkó, szerinted az egyik meséből át lehet menni a másikba? – kérdezte Darvasi.
– Igen – felelte a kisfiú.
– Pontosan. A mesék néha összeérnek. És a legnagyobb jellegzetességük a varázslat, amely ezt lehetővé teszi, megengedi.

Darvasi László egészen elképesztő szépprózai műveket ír, amelyek szintén kitalációk, felnőtteknek szóló varázslatok, fogalmaz Kácsor. Majd megkérdezi írótársától, hogy a meseregényei miben különböznek a többitől.

– A felnőtteknek írt történeteket nem is szánjuk a gyerekeknek. De ha egy mese jó, azt a felnőtt is elolvassa – mondja Darvasi.
– Mint Lázár Ervin meséit – példálózik Kácsor Zsolt.
– Igen, azt a nagymama és nagypapa is elolvassa – fűzi hozzá Darvasi.
– Meg a farkas – véli Kácsor.
És ez az egyik fiúcskának nagyon tetszik.

Érdekes tapasztalat, hogy a gyerekek mikor figyelnek és mikor nem.

Mikor szólnak hozzá és mikor kezdenek másba. Egy biztos: egy percig sem unatkoznak. Ha úgy érzik, valami más érdekesebb, egyből belefognak: önfeledten játszanak a babzsákokkal vagy egymással. Nem zavartatják magukat. Ilyenkor én is csak őket tudom nézni, teljesen elviszik a show-t. Irigylem a szabadságukat. Eszembe jut, hogy Darvasi korábban így nyilatkozott: „Ez sokkal nagyobb kihívás, mint felnőttek között lenni. Nincs séma, nincs bejáratott működés. Arra kell készülni, hogy bármi megeshet. Ha nem tetszik neki, amit csinálsz, a gyerek megmondja, és még akkor is érezteti, ha illedelmes.”

A szerző felvétele

A mesedélután végén Darvasi a szokásához híven megkérdezi a gyerekeket, van-e kedvük dedikálni neki a Trapitit. – Nekem van! – jelentkezik az egyik gyerkőc. – Nekem is! – nyújtózkodik a másik. Az író mintegy háromezer körüli aláírás-gyűjteménye így most továbbiakkal bővül.

Nyitókép: Szentgyörgyi Ákos