Pannonhalma legféltettebb kincsei

Pannonhalma és a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár a magyar kultúra „zarándokútjának” első stációja, ezeréves kereszténységünk bölcsője, ahol bármikor érdemes elidőzni. Kevesen vannak jelenleg, akik jobban ismerik a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár rendkívüli gyűjteményét, mint a könyvtárat több évtizede vezető igazgató, Ásványi Ilona. Enciklopédikus szakmai tudása nemcsak az itt őrzött és az ide folyamatosan bekerülő könyvekről, de a bencés rend történetéről is beszélgetésünk kimeríthetetlen forrása volt. Látogatásunk alkalmával Biriszló Lőrinc bencés szerzetessel közösen avattak be a könyvtár történetébe, együtt mutatták meg Pannonhalma legféltettebb kincseit.

Prédikáljatok és tanítsatok!

A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár története két jól elkülöníthető korszak mentén íródott, és talán éppen napjainkban nyit új fejezetet az utókor számára: a rend feloszlatásáig tartó évszázadok és az 1802-ben, a bencés rend visszaállításával kezdődő korszak hagyatéka él tovább a mai könyvtár állományában. A korai időkben összegyűjtött állomány 4232 kötetéből azonban csak 757 kötetet kapott vissza a rend. „Legkorábbi forrásunk a pannonhalmi könyvgyűjteményről egy Szent László kori, 1090 körül keletkezett összeírólevélen fennmaradt könyvjegyzék, az első magyar könyvkatalógus, amely 80 kötetet sorol fel. A könyvjegyzék a teológiai »szakirodalom« mellett profán »szakirodalmi« műveket is tartalmaz. Jól olvasható a jegyzéken Donatus, a középkorban használt grammatikák egyik jeles összefoglalója, Lucanus, a filozófus és Cato, a történetíró neve. Vagyis a korszakban fontos tudományágak – retorika, filozófia, grammatika – »szakirodalmával« bírt a könyvtár. Ez egyrészt a bencések nyitottságára vall, illetve azt jelzi, hogy a pannonhalmi kolostorban működött az első iskola Magyarországon” – avat be Ásványi Ilona a könyvtár korai történetébe, majd egy, a magyarországi könyvtermés sorsát meghatározó fordulópontra hívja fel a figyelmet: „A középkori magyarországi könyvtermés (kb. 50.000 kötet) 98–99%-a 1526-ban, Mohács után elpusztult, így a pannonhalmi könyvtáré is. A következő századokban, Pannonhalma és a rend újjáéledése után a következő témájú könyveket gyűjtötték: hittudományi, aszketikai, a misztika témakörébe tartozó, valamit az egyházatyák által írt műveket, emellett pedig történeti, filozófiai, retorikai munkákat, grammatikákat.”

A magyarországi rendek történetét II. József rendelete pecsételte meg másodjára. A bencés rend 1786-os feloszlatása után a pannonhalmi könyvtár állományának egy része Pestre, az Egyetemi Könyvtárba került, de sok könyvet elárvereztek, így ezek későbbi sorsáról máig csak töredékes információink vannak. „Még 1993-ban is sikerült visszaszereznünk csere útján egy könyvet, mely a jeles könyvgyűjtő főapát, Himmelreich György gyűjteményéből származott. Minden könyvében megtalálható a bejegyzés: Georgii sum Himmelreich, Archiabbatis S(ancti) Martini vagyis Himmelreich Györgyé – Szent Márton monostora főapátja vagyok –, tehát a könyvek maguk vallanak tulajdonosukról. Csak 1996-ban – a bencés rend magyarországi megtelepedésének millenniuma évében – sikerült visszakapnunk a Pannonhalmi Evangelistariumot a nálunk őrzött Pray György-kéziratokért cserébe. A Pannonhalmi Evangelistarium és Benedictionale a 16. század elején keletkezett. A colligatum kötet első része (evangelistarium) 1511 körül született, a második (benedictionale és a szerzetesi fogadalomtétel szertartásának leírása) 1515 és 1616 között. A 320 x 220 mm nagyságú, 60 levélnyi pergamenre írt munka a pannonhalmi monostor használatára készült; a monostorban minden bizonnyal működő scriptorium kései kéziratos emléke. Késői, hiszen 1450 után már elkezdődött a nyomtatott könyvek előállítása” – meséli a könyvtár állományába visszakerülő korai példányokról Ásványi Ilona.

A pannonhalmi könyvállomány sorsának alakulása szorosan összefonódik a bencés rend történetével, így intézményesülésének fázisai nemcsak könyv-, de rendtörténeti állomások is. I. Ferenc azzal a szándékkal állította ugyanis vissza a bencés rendet, hogy egyszersmind feladattal is ellátta: iskolát kellett működtetniük, vállalniuk kellett a tanítást. A rend jelmondatához, az Ora et labora!, azaz Imádkozzál és dolgozzál! intelemhez egyszerre természetes módon kapcsolódott a Predicate et docete!, vagyis Prédikáljatok és tanítsatok! üzenete: az addig kontemplatív kolostori életet élő szerzeteseknek nyitniuk kellett a világ felé. „A benedeki regulának éppen az a zsenialitása, hogy az imádságnak és a munkának nagyon jó egyensúlyát próbálja felállítani: olyan önellátó egységként gondol a monostorra, ahol a szerzetesi hagyományból fakadóan imádsággal töltik az idő egy részét, illetve dolgoznak azért, hogy ez egy fenntartható közösség legyen” – vezet be a rend szellemiségébe Biriszló Lőrinc, a Pannonhalmi Főapátság egyik legfiatalabb szerzetese.

1824 és 1835 között épült meg a klasszicista stílusú könyvtár, és hamarosan jelentős állománygyarapításba kezdett: az 1845-ben még csak 60.000 kötetet számláló gyűjtemény mára 400.000-re bővült. „Már Mária Terézia uralkodása alatt felmerült egy barokk könyvtár építése, Pannonhalma teljes átépítése során, de ez nem valósult meg. A könyvtár megépítése és berendezése összefügg azzal a szellemi mozgással, amit reformkornak nevezünk. A klasszicista könyvtárépület építése közben is változtattak a terveken, és nagyobb termet építettek az eredeti elképzelésnél. Az első építő (Franz Engel) csak a „főhajóban” gondolkodott, halála után Johannes Packh vette át az építés vezetését, ő tervezte hozzá a „főhajóhoz” az ellipszis alakú teremrészt. Kialakítására hatott a korszak gyűjteményi szemlélete, miszerint a könyvtár, a levéltár és a múzeum szorosan összetartozik: a teremkönyvtárban, mintegy kiállításként a muzeális anyag is helyet kaphatott. A barokk korban elterjedt teremkönyvtárak kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy egyféle muzeális térként működjenek, a könyveken kívül más műalkotásokat – például szobrokat – is bemutassanak ott.

A 19. században elindult egyféle „összgyűjteményi” szemlélet is: Széchényi Ferenc nemcsak könyveket ajándékozott a nemzetnek, amikor megvetette a Nemzeti Múzeum, illetve a nemzeti könyvtár alapjait, hanem a numizmatikai gyűjteményét is. Pannonhalmán a 19. században a könyvtárnak és a múzeumnak (muzeális gyűjteménynek) közös katalógusa volt” – mondja Ásványi Ilona.

Az impozáns könyvtár százezres nagyságrendű állományának legértékesebb darabjait páncélszekrényben őrzik, speciális körülmények között. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár legrégebbi kötetei – egy 13. századi Biblia, egy 1389-ből származó német nyelvű imakönyv, az 1500 körül keletkezett Pannonhalmi Hóráskönyv és a 15. századi Pfannbergi Misekönyv – mellett itt őrzik többek között az 1499-ben Velencében nyomtatott Pécsi Misekönyv mindösszesen négy fennmaradt példányából az egyiket, valamint a már említett, 16. század eleji Pannonhalmi Evangelistariumot.

A könyvtár azonban világviszonylatban egyedülálló nyomtatvánnyal is büszkélkedhet: „A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár ősnyomtatványtárában található VI. Sándor pápa kancelláriai szabályzata, melyből a világon ez az egyetlen példány ismert, unikum. VI. Sándor pápa – akinek több levele, oklevele, okirata megtalálható a Pannonhalmi Főapátsági Levéltárban – nevezte ki a magyar bencések későbbi első főapátját, Tolnai Mátét” – teszi hozzá.

A könyvtárat már alapításakor látogathatták a renden kívül élők is, erről feljegyzések vallanak. Azonban a 19. században, de még a 20. században sem volt olyan intenzív a könyvtárhasználat és a turizmus, mint napjainkban. Az 1950 ás 1989 közötti időszakban nemigen választott teológiai vagy vallásos témát az, aki tudományos karriert épített. Az egyházi könyvtárak az 1990-es évek második felében nyitottak, ezután több kutató kereste fel ezeket a gyűjteményeket.

Az egyszeri látogató számára leginkább múzeumként, a kutatók és a szerzetesek számára kimeríthetetlen forrásgyűjteményként számontartott könyvtár státusza ugyan nyilvános, használata azonban speciális érdeklődést, felkészültséget igényel, és egyes részeihez való hozzáférés természetesen engedélyköteles.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában jelent meg.

Fotók: Kurucz Árpád