Partmann Tibor: Januári űr

Gondolom, a kedves olvasóknak az elmúlt másfél hónapban már herótja lett a karácsony témaköréből, amely okán rengeteg megközelítésben, és ezen megközelítések megszámlálhatatlan permutációjában foglalkoztak az írások és cikkek kultúránk egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) ünnepével. Megnyugtatok mindenkit, jelen írásomban ezzel szakítottam – legalábbis egy évig –, és egy sokkal vidámabb témát hoztam Önöknek, mégpedig a karácsony utáni depressziót. Bizony, van ilyen. Egy érzelmileg – az most mellékes, hogy igazi, vagy az ünnep mint termék miatt a jobb eladhatóság érdekében mesterségesen generált érzelmekről van-e szó –, tehát egy érzelmileg túlfűtött, megoldandó feladatok terén aktív, családi programok szintjén jelentős, a karácsonyi ételekkel és/vagy ajándékokkal való logisztikai bravúrkodás tartományában fontos hónap után jön az űr. A nagy Semmi. Amikor vissza kéne rázódni a megszokott kerékvágásba, az ünnepi kavalkád, a vásárok forraltbor-illatú forgatagai után lekoptatni a bőrünkre tapadt színeket, és visszaszürkülni a hétköznapok talajszintjére, de ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Ezt az állapotot ahhoz tudnám hasonlítani, amikor véget ér egy sorozat, amelyet már hetek vagy inkább hónapok óta nézünk. Amikor e sorozatnak vége lesz, a hétköznapjaink rutinján keletkezik egy hatalmas szakadék, amelynek a szélén napokig céltalanul araszolgatunk, alaposan mérlegelve, hogy végül belevessük-e magunkat a feneketlen űr hívogató végtelenségébe.

Na ez az az űr, amelyet mindenki januárban próbál betömködni mindenféle látszattevékenységgel úgy, hogy körömszakadtáig ragaszkodik az elmúlt ünnepek hangulatának megtartásához. A legalapvetőbb elfoglaltság ilyenkor, hogy a karácsonyfát már illő lenne kitessékelni eddigi helyéről, hiszen már rég elmúlt január hatodika. Tegyük a kezünket a szívünkre; a legtöbbünk úgy véli, hogy ha van fa, akkor van hozzá illő hangulat is. Hát nincs! A mi családunkban is késre menő viták folynak erről, de végül mindig győz a férfiúi racionalitás. Januári depressziónkból összekalapáljuk magunkat, és meghajlíthatatlan akarattal elindulunk a „célszemély” felé likvidálási indíttatással. Ennél a pontnál meg kell említenünk a vallásosságot. Ugyanis a fával ennek minden aspektusát kimaxoljuk, hogy ezt megértsük, kicsit emlékezzünk arra, hogy ez az egész ünnepeskedés hogyan kezdődött el. Ugyanis kezdetben vala a tartóba vagy talpba való belefaragás. Nincs az a szent, akit ne említenénk ezen tevékenység végzése közben. Később aztán a fa körül már zenghet a Csendes éj meg a Mennyből az angyal, a háromkirályok (olyan országokban is, ahol az államforma nem alkotmányos monarchia) s a többi, de csak a Szentháromság jeles képviselője, a Szentlélek marad velünk a legtovább, a karácsonyfa eltávolításáig, hiszen ő az, aki minden erejével próbálja a tűleveleket a helyükön tartani.  Ezt addig képes számunkra biztosítani, ameddig a fához nem érünk – akár egy ujjal is –, ekkor elengedi a fenyő gyenge ágait, hisz ekkora csoda végrehajtására egyedül már nem hivatott. A bejárati ajtóig terjedő három és fél méteren – amelynek megtétele szitokhangsebességgel történik – a fa a lombozatának negyven százalékát veszíti el, és ekkor jön a következő leküzdendő akadály. Magyarország építkezési kultúrájában, valami megbocsáthatatlan hanyagság miatt, az ajtóméretek kialakításakor nem gondoltak azon családfőkre, akik január közepén vagy végén, erősen depresszív hangulatukon felülkerekedve, karácsonyfatalanítanák az otthonukat. Úgy is mondhatnám, hogy az ajtók nem fenyőkompatibilisek. Persze a kétszárnyú ajtókat leszámítva, de hát a kilencvenes évek építészeti hagyományainak is vannak határai, kérem szépen! Tehát ott állunk az ajtó előtt, és minden matematikai előtanulmányunkat próbáljuk felvonultatni, különös tekintettel a valószínűség-számításra, lelki szemeink előtt egyenletek cikáznak, de bárhogy számoljuk, az eredmény mindig milliméterre pontosan ugyanannyi: a rohadt életbe. Nem tudjuk megakadályozni, hogy a fán lévő, maradék hatvanszázaléknyi tűlevél ne az ajtó félméteres környezetében tervezzen végső nyugalomra lelni. Az ezután következő hat perc eseményeit – különös tekintettel annak nyelvezetére – fedje jótékony homály. Tehát a teljesen csupasz fát, amely már inkább emlékeztet egy fogpiszkálóreklámra, mint az ünnepre, a kuka mellé helyezzük, reménykedve abban, hogy a hulladékszállítók megszánnak minket, és inkább elviszik, mint hogy nem.

Egy ilyen férfias küzdelem után az ember szívesen legurítana valamit a torkán, de csak a szilveszteri pezsgő maradékát találja, amely gondos visszadugaszolás után került a hűtő legelrejtettebb részébe, várva, hogy „majd később biztos megisszuk”, mint ahogy minden évben terveztük, bár eddig sohasem vitt rá minket a lélek. Ezt a megbontott üvegű gyöngyöző nedűt rendszerint februárban dobjuk ki, de ezt majd jövőre taglalom részletesebben.

Felebarátim, a fent említett látszattevékenységen túl még megannyi haszontalan foglalatosság rejtőzik otthonunkban, amelyeket meglelve könnyen átvészelhetjük a januári űrt. Társasozzunk a gyerekekkel a karácsonyra kapott játékokkal, hisz pár hónap múlva úgyis a legmagasabb polcra kerülnek, és soha többet nem vesszük elő őket, főzzünk, mossunk, takarítsunk, igen, mossuk és takarítsuk ki magunkból az év eleji depresszív hangulatot! Én is, miután lerakom e tárca végére a pontot, rögtön rohanok, hogy a lesötétített hálószobában, a fal felé fordulva, magzatpózban szűköljek tavaszig. Boldog új, depressziótól mentes esztendőt mindenkinek!

A kép illusztráció. Fotó: Fortepan / Lánchidi Péter