Szökjön a művészet, ki a művészekből, ki a nagyvilágba

Diplomatacsalád sarjaként izgalmas gyerekkorod lehetett. Mely külföldi városokban éltél, és mik ragadtak meg benned ott a legjobban?

Második otthonomként tartom számon Bécset, mivel 2000 és 2004, majd 2010 és 2013 között ott éltem. Rengeteg baráti kapcsolatom szövődött abban a városban fiatal lélekként, a legerősebb kötelékeim a mai napig onnan származnak. Ezek a barátságok maradtak meg a legjobban, meg a német nyelv ismerete, amit hál’isten azóta sem engedtem el. Persze azért a magyar barátaimat is nagyon szeretem.

Berlinben is éltem öt hónapig, de ott az élsportolói lét esszenciális kontextusába csöppentem, ami testileg-lelkileg megedzett ugyan, de utólag, úgy érzem, elvette tőlem azt a lehetőséget, hogy a számomra legmegfelelőbb miliőben lehessek. Hamar kivetett magából a város, de ezt a már említett okkal magyarázom, mivel amúgy Berlin nagyon jó környezet a kreatív ipari vállalkozók, a művészek és a sportolók számára is. Fél évig Nottinghamben tanultam, és egy nyár erejéig Minnesotában voltam workaway-en (külföldi munka szállásért és/vagy ellátásért cserébe – a szerk.). Ez utóbbi inkább menekülés volt. Azok a drámai fife évek (fife = fiatal felnőtt – a szerk.)!

Több mint egy évtizedig kajakoztál. Mesélj kicsit erről is!

Nem könnyű téma ez, szerintem a kiégett sportoló mintapéldája vagyok. A kajakozás számomra a mozgás szeretetéről és a sport mindennapi jelenlétének fontosságáról szólt. Így is kezdtem hozzá „erős csontozatúnak” csúfolt tízéves gyerekként. Egyébként nagypapám, Apóka tiszteletére választottam ezt a sportágat, aki fiatalon válogatott kajakos volt. A KSI-ben kezdte, ahol én is. Én később a Lágymányosi Spari csapatához igazoltam át, és őket erősítettem nyolc évig. Sosem voltam a legtehetségesebb kajakos, a technikám hagyott kívánnivalót maga után. Az én erősségem a szorgalmam volt inkább, annak révén az utolsó pár évben sikerült felzárkóznom valamennyire a korosztályom élmezőnyéhez. Habár voltak egész jó helyezéseim és ígéretes szezonjaim, a döntő pillanatokban sosem tudtam magamból a maximumot kihozni. 2020-ban, amikor egyszer már lemaradtam a korosztályos Eb-ről, szerintem igazságtalan megítélés alapján egy egyetemi versenyen való szereplésemet is elkaszálták. Mivel ennél lejjebb tennem a lécet már derogált volna, lehajtott fővel csendben, kiégve váltottam irányt. Hogy tudomásul vettem a sorsomat, vagy megfutamodtam a valódi kihívástól? Ezt talán döntse el a jövőm, de az biztos, hogy ami történt, a mai napig óriási és nehezen feldolgozható űrt hagyott bennem. A sport szeretete azonban megmaradt. Sportoljatok, gyerekek, csak ne égjetek ki tőle!

A diplomatasággal is kacérkodtál, vagy más terveid voltak? Az angliai egyetem után a Corvinuson, nemzetközi kapcsolatok szakon tanultál.

Részben édesapám hatására választottam a szakot. Vonzott a magas pontszám is, és olyan, általánosabb, átfogóbb képet és komplexebb térlátást biztosító opciót választottam, ahonnan idővel akár más szakmák felé tendálhatok.

Hogy akartam-e diplomata lenni? Ennek a szakmának van egy romantizált jellege, és rengeteg diplomatára felnézek mint a történelmet a leghalkabban, mégis a leghatásosabban alakító szereplőkre. Ám elég hamar kiderült, hogy nagy akadémiai alázat és mindenkori államhatalomnak való szubmisszivitás szükséges hozzá, amihez nem én vagyok a legmegfelelőbb alapanyag.

A MOME dizájn és művészetmenedzsment mesterszakja meghatározó mérföldkőnek tűnik az életedben. Hogyan találtál rá erre az irányra? Mindig is vonzottak a művészetek?

Abszolút mérföldkőnek számít, én is így érzem. Kutakodtam az alapszak után, hogy hova tovább, külföldre menjek vagy maradjak itthon, és valamiért azt diktálta a szívem, hogy pár évig még itt van dolgom. Aztán szerencsémre felvettek. Leginkább a művészi szcéna változó trendjei tartottak itthon. Gondolok itt a magyar könnyűzeneipar felvirágzására, a többnyelvű zenei tartalmak megjelenésére (Wavy, Matka Club egyes felfedezettjei, Jaber) és úgy összességében az autentikus szubkulturális tartalmak előtérbe kerülésére (Beton.Hofi, Pogány Induló, Sisi, Ótvar Pestis, Wavy Kollektíva, Carson Coma, Krúbi, de számomra 8. kerületi lakosként valamelyest a D8 maffia gettóromantikája is ide tartozik). Érzékeltem, hogy itthon éppen változás megy végbe a jó irányba, és ha ennek elindítója már nem is leszek, a támogatója mindenképpen szeretnék lenni.

Egyébként félig művész-, félig sportolócsaládból származom: dédnagymamám, Veszely Jelena zongoraművész és kiemelkedő képzőművész, szobrász és festő volt, 103 évig élt. Férje, Szilvássy Pál szintén festő, a berlini magyar nagykövetség konferenciatermében is lóg egy festménye. A másik oldalról a Sauska család sarjai komoly egyetemi teniszkarriert futottak be Amerikában, nagypapám válogatott kajakos volt, és Flórián bátyám is húzott magával, aki éveken keresztül korosztályos dzsúdóválogatott volt. Tehát két irányból határoztak meg a gyökereim. Én megpróbáltam és megpróbálom a képességeimhez mérten mindkét iránynak tisztelegve a maximumot nyújtani. Nagyon remélem, hogy húsz-harminc év távlatából visszatekintve úgy látom majd, hogy ez sikerült is.

Tereh Natasával hiánypótló MOME-s hagyományt indítottatok MOME KiKi (kipak kiállítás) címmel. Hogyan jött a közös munka és az eseménysorozat ötlete?

Natival (akit egyébként mindenkinek ajánlok a figyelmébe, mert rendkívül talpraesett és eltökélt ember, sok komoly projekt fog még a nevéhez fűződni) a MOME-n lettünk évfolyamtársak. Nagyon könnyen szót értettünk, és azt a lendületet éreztem benne, mint magamban, csak ő még precíz is mellé. Mondhatni amolyan szakmai szerelem ez kettőnk között, és ameddig segíteni tudjuk egymást, együtt fogunk működni.

Közös óráink során észrevettük, hogy két elég szembeötlő probléma van az egyetemen: az egyik a tervező szakos hallgatók láthatóságának hiánya a MOME-n kívül, aminek a megváltoztatása a KiKi-koncepció egyik sarokköve lett. A másik pedig az, hogy az elméleti menedzsment és a tervező szakos hallgatók között nagyon ritka és nem eléggé intézményesített az átjárás. Ezenkívül fontos volt még számunkra, hogy a kiállítás látogatói élményét kiragadjuk a megszokott „white cube” feelingből (klasszikus, steril kiállítótér – a szerk.). Kötetlenebb, összművészeti módszertani megközelítést választottunk, amivel a harmadik bónuszcélunknak, a kultúrára éhes fiatalság bevonzásának kedveztünk. A projekt a Deák Erika-pályázat elnyerése révén és a MOME Brand iroda támogatásával valósulhatott meg. Innen is köszi nekik!

Az első esemény már le is zajlott. Milyen volt? Lehet már tudni, hogy mikor lesz a következő?

Igen, az első, 333 című KiKi február 16-ától 22-éig tartott a MOME Campuson. Szerintem nagyjából akkora, ha nem nagyobb sikere lett a megnyitónak, mint vártuk. Sokan eljöttek, és sokan nehezen indultak haza, aminél többet én nem is kérhetek. Látogatószámokkal csak azért nem dobálóznék, mert nem volt pontos számlálónk, de egy adott ponton túl már nem engedhettek be több embert. Ám ez még csak a megnyitó esemény volt. A kiállítás sikere a kiállítók sikerében és szakmai integrációjában méretik, ezért én majd akkor tudom azt mondani erre a projektre, hogy sikeres, ha valamelyik kiállító művész miattunk kerül be egy neves galériába, adja el mint szabadúszó, mondjuk fotós a képét vagy műtárgyát híres műgyűjtőnek vagy mecénásnak, és ezáltal komolyan, magasan jegyzett gyűjtemény fogadja be az alkotását. A lényeg, hogy szökjön a művészet: ki a művészekből, ki a sketchbookokból, ki az egyetem falai közül, ki a nagyvilágba! Az igény megvan rá.

Még kérdés, hogy a következő KiKi mikor lesz, egyelőre az első kiállítás utókommunikációját kell rendbe raknunk és jobban menedzselnünk, hiszen a kiállító alkotók munkáinak utólagos nyomon követése meghatározó része a KiKi kommunikációjának. Csak hát ugye most éppen mindenki diplomázik vagy a másik munkáját végzi. Annyit mindenképpen elmondhatok, hogy lesz még KiKi, de valószínűleg csak a diplomázásom után. Szeretnék május elején összeszedett és később akár publikálható disszertációt leadni, és jelenleg még csak kutatok és interjúztatok.

A Budapest Fotó Fesztivál programszervezőjeként zenei szubkultúrát bemutató kiállításon is dolgozol, ami áprilistól lesz látható a Turbinában. Van, amit már elárulhatsz nekünk róla?

Csak annyit, hogy jó lesz. Igazából még a képek válogatásának és a kiállítás kurálásának kezdeti fázisában vagyunk. A fesztivál egyfajta nosztalgikus körkép lesz a jelenleg reneszánszát élő klubkultúra kezdeti fázisairól: a technókultúra ’90-es éveinek meghatározó pillanatait ismerhetjük majd meg. A kiállító művészek Babai Dénes, Fodor Csilla, Mucsy Szilvia, Szabó R. János, Szemerey Bence, Urbán Ádám lesznek.

Elképesztő megtiszteltetés a BPF főszervezőjével és a kiállítás kurátorával, Mucsy Szilvivel együtt dolgozni, és az asszisztálásán keresztül rálátni egy ilyen gazdag programú fesztivál menedzselésének kihívásaira. Rengeteget tanulhatok tőle. Gyertek el, ha tudtok. Szabadon látogatható és gyorsan befogadható kiállítás lesz, amelynek révén sokak fontos élményei elevenedhetnek fel újra.

Ha már zene: találkoztam olyan dallal, amiben te is szerepelsz. Érdekel a zene alkotói oldalról is?

Milyen rendes tőled, hogy nem a címével kérdeztél rá! Amióta az eszemet tudom, a zene foglalkoztatott legjobban, persze a sport mellett. Hegedültem, gitároztam, jelenleg is zongoraórákat veszek. (Dorka kutyámmal a Harminckettesek terétől a Horváth Mihály térig tartó sétáink során folyton valamilyen szövegen vagy dallamon járt az agyam.)

A rap szerves része az életemnek. Főleg a német hiphopkultúra ragadott magával, de óriási örömmel látom, hogy a magyar rap- és hiphopszcéna is egyre értékesebb művészekkel tűzdelt. Ha úgy érzem majd, hogy lesz miről tartalmasan beszélnem valamilyen zenei formában, akkor egész biztosan alkotok valamit. De amíg csak egy n plusz egyedik zenész lennék az amúgy is túltelített zenei színtéren, addig csak az ígéretesnek tűnő előadók pályájának támogatását érzem kutya kötelességemnek. Így hát elfogult promó következik: hallgassátok 32Fra-t és az új projektjét, az Omerta Freestyle-t, és figyeljetek oda, ha egy Gogo nevű előadó jelenne meg a hírfolyamotokban. Nekem pedig addig is marad a bolond freestyle-ozgatás.

Érdekes, ahogy nálad megfér egymás mellett a sportolói, a vállalkozói, a művészi és még jó pár más „véna”, és magabiztosan belevágsz újféle projektekbe, vállalsz új munkaköröket. Szerinted az ehhez szükséges önbizalom a külföldi élményeidből származik?

Hát igen, ez számomra sokszor a két szék közt a padlóra esés esetét vonta maga után, ezért nem feltétlen ajánlom mindenkinek. A vér azonban nem válik vízzé, és mivel rettentő rossz tulajdonságom, hogy mindenkinek meg akarok felelni, nagyon szerteágazó a profilom. Sokáig zavart, hogy sosem volt olyan, egyértelmű szerepkör, amelynek a titulusát magamra akaszthattam volna, de úgy érzem, az emberről többet mond el az, hogy mit csinál, mint hogy mit mond magáról. Sokszor ugye az a legjobb marketing, ha nincs marketing. Szerintem lassan amúgy is megszűnik a titulusfétis, vagy legalábbis akikre én figyelek, azoknál ez észrevehető.

Ameddig időm és energiám engedi, minden projektbe belevágok, amivel hozzáadott értéket tudok teremteni vagy aminek financiálisan látom értelmét. Az ehhez szükséges talpraesettséghez biztosan az segített hozzá, hogy már fiatalon sokszor kerültem teljesen idegen környezetbe, akár előzetes nyelvtudás nélkül is, és meg kellett oldanom valahogy.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi