Játszott már Szeder és Szatmári Juli folk-pop felhangú zenekarában, megfordult sokféle formációban, mígnem tavaly visszatért legkedvesebb projektjéhez, az általa alapított Mr. Moodburn trióhoz. Borbély Mátyás egyszerre menedzsere, zeneszerzője és basszusgitárosa a zenekarnak. Vele beszélgettünk.

Ahogyan összegyűjtöttem szép sorban azt, hogy milyen szerepet is vállalsz a zenekarodban, egyre inkább az rajzolódott ki előttem, hogy te vagy az abszolút vezéregyéniség ebben a felállásban. Valóban így van ez?

A zenekarunk menedzsmentjét én viszem, miközben a zeneszerzés is az én kezemben van, legalábbis abban az értelemben, hogy az én alapötleteim mentén kezdünk el közösen gondolkozni. De a végén együtt formáljuk egésszé a dalokat. Egyébként szerintem mindannyian a magunk módján vezéregyéniségei vagyunk ennek a formációnak, mindhárman képesek vagyunk arra, hogy kézbe vegyük az irányítást az alkotás során. Meg persze bárki bármikor vétózhat is egy-egy ötletet.

A trió felállás talán pont emiatt szokott jól működni a zenekaroknál: három ember kreativitása már elbír jó pár lemezt, miközben megtartható még a valódi „demokratikus” egyensúly a zenészek között.

Igen, ez így van a mi esetünkben is. Bár jómagam eléggé hadilábon állok a zenei kötöttségekkel, határokkal, de akármilyen triót hallgattam eddig életemben, azt vettem észre, hogy három zenész is annyira összetett, ötletes darabokat tud összehozni, hogy határ a csillagos ég. Mindenféle hangulatot, érzelmet, zenei gondolatot meg lehet így jeleníteni. Úgyhogy én is beláttam, hogy ez a megkötés, hogy legyünk „csak” ennyien, pozitívan fog hatni a zenénkre. Most, hogy épp az alkotás sűrűjében vagyok, még inkább bölcs döntésnek bizonyul ez. Ha még legalább két-három hangszerrel kellene zsonglőrködnöm, egyszerűen annyira elszállna a képzeletem, annyira belebonyolódnék a feladatba, hogy szétesnének a dalok. Ez az ideális állapot számomra, bármit ki tudok fejezni így – főleg a szintetizátor sokféleségén, univerzalitásán keresztül.

A szintetizátor kiemelt szerepe fel is tűnik, a billentyűs kompozíciókat helyezitek előtérbe, arra a hangszerre fűzitek fel a dalokat.

Valóban, és ha ezt nézzük, Zoli (Bubenyák Zoltán), a billentyűsünk „vezeti” a zenekart a színpadon, ő a dallamvezető szólista. De ez a billentyűközpontúság abból is ered, hogy a zongora nagyon közel áll a szívemhez, azon szerzem a dalok alapjait otthon. A Mr. Moodburn – kicsit furán hangozhat ugyan, de – részben a zongorista álmaimnak a beteljesítése egy másik személy által. Zolinál jobb alanyt pedig nem is találhattam volna erre. Nagyszerű zenész, tapasztaltabb és képzettebb, mint én vagyok, és ugyanez igaz Ábelre (Mihalik Ábel), a dobosunkra is. Nagyon inspiráló számomra, hogy köztük megélhetem a pozitív megfelelés érzését, hogy húznak magukkal a fejlődés útján. És nagyon szeretem csak úgy hallgatni is őket, amolyan magánkoncert nekem tőlük minden alkalom, mikor együtt játszunk.

Nálatok melyik vet nagyobb súlyt a latban: az improvizáció vagy az előre megírt zene?

A mi stílusunkat én cinematic jazz rock címkével szoktam körülírni, ami saját nyelvi találmányom. Azt próbálom röviden elmondani ezzel a meghatározással, hogy a dalok összeállításánál igyekszünk egyszerre értelmezni a filmzenei inspirációkat, a rockzenei komponáltságot, a szuggesztív atmoszférateremtést és a jazzes improvizációt. Tehát egy jól átgondolt, megírt környezetbe helyezzük a hangszeres rögtönzést, a felismerhető jegyekkel egyszerre megadva a dal alaphangulatát, és szabadságot is biztosítva magunknak arra, hogy minden alkalommal kedvünkre bejárhassuk ezt a hangulati skálát.

 

Neked mi volt a kiindulópont a zenében? Úgy sejtem, nem egyszerre érkezett a jazz és a rock.

Eleinte a progresszív rock és metál műfajába csöppentem bele, kamaszkoromban a Dream Theater volt a nagy kedvencem. Aztán rengeteg „agyas” gitárzenét hallgattam, amiből, mondhatni, egyenes út vezetett a jazz felé. Magyar vonalról a Kaltenecker Triót emelném ki, ők óriási hatással voltak rám. Közben viszont nagyon sok zenekarban megfordultam, az elmúlt 10 évben volt szerencsém popot is játszani, és nagy megtiszteltetésemre kaptam meghívást mindenféle műfajú zenekarba. Mindegyiket nagyon élveztem, de mégiscsak a Mr. Moodburn koncepciója volt az, ami leginkább kifejezett engem, ami annyira megengedő volt, hogy bármit megtehettem. Így tértem vissza végül ehhez a formációhoz, úgy, most már kizárólag erre koncentrálok.

A Mr. Moodburnben basszusgitáron játszol. Miért nem a billentyűsöknél kötöttél ki végül?

Eredetileg zongorán tanultam játszani. Szerintem mindenkinek van a fiókjában egy, az enyémhez hasonló családi anekdota: az óvónénik és tanítónénik rábeszélik a szülőket, hogy írassák be a gyereket zeneiskolába vagy focira. Nekem előbbi jutott. Viszont nem találtam meg a helyemet abban a közegben. Őszintén megvallva untam a Mozart-menüetteket és a reneszánsz táncokat. Annyi azonban megmaradt, hogy mikor nem gyakorolni, hanem elképzelni kellett valamit, vagy egyszerűen csak magamtól játszottam, az felszabadító érzés volt. Mindenesetre a klasszikus zeneoktatási képzés nem adott lehetőséget a kreativitásom kibontakoztatására – vártam, hogy majd elkezdem élvezni, de nem jött el ez a pillanat. Aztán a rockzenei rajongás miatt tértem vissza a zenéhez. A basszusgitár részben lázadás is volt – mert hát mindenki gitározott körülöttem, aki ilyen zenét hallgatott –, viszont az alapélményem Victor Wooten felfedezése volt, akinek az Amazing Grace-feldolgozása teljesen megbabonázott. Akkor eldöntöttem, hogy a basszusgitár lesz az én hangszerem. Autodidakta módon kezdtem el tanulni játszani rajta, de néha magántanárokhoz is eljártam.

 

Egy ilyen magántanár volt Szendőfi Balázs is, ha jól tudom, és neki kardinális szerepe volt a megalakulásotokban.

Igen, épp 11 éve, hogy meghívott az akkori zenekarának egyik koncertjére, a Piccolo Inn egyik estjére, hogy hallgassam meg őket. Abban a formációban játszott együtt jelenlegi zenésztársaimmal, Ábellel és Zolival. Megtetszett a játékuk, és a koncert után megkerestem – akkor még teljesen ismeretlenül – Zolit, hogy lenne néhány dalötletem és egy átfogó koncepcióm egy zenekarra. Hatalmas szerencsém volt, hogy igent mondott. Már csak azért is, mert az autodidakta tanulásnak megvan az a hátránya, hogy mivel nem zenészek között szocializálódsz, így nem alakulnak ki sokéves együttműködési kapcsolatok. Zoli rövidesen hozta magával Ábelt is, így lett a felállásunk teljes.

Az az érdekes a ti történetetekben, hogy több mint egy évtizede alkottok egy zenekart, az első lemezetek, a Your Last Days on Planet Earth mégis csak néhány éve, 2019-ben jelent meg. Azóta is ez az egyetlen kiadott albumotok, most készültök a következő megjelenésre. Ez amiatt alakult így, mert sok más zenekarban is játszottatok párhuzamosan?

Részben igen. Mikor a 2010-es évek elején elkezdtem aktívan zenélni, és jöttek a megkeresések, egyszerűen nem tudtam nemet mondani rájuk. Érdekelt ez a pezsgés, jó volt mindenhol ott lenni. Utólag ezt nem is bánom, mert rengeteg tapasztalatot és barátságot szereztem, de a Mr. Moodburnbe utólag visszanézve nem forgattam annyi energiát, amennyit igényelt volna. Kissé talán meg is ijedtem huszonéves korom elején járva attól a felelősségtől, ami a zenekarvezetéssel járt: egyszerre kézben tartani a koncertszervezést, folyamatosan menedzselni a közösségimédia-megjelenést, fejleszteni a koncepciót és közben folyamatosan alkotni és zenélni kell. Bár viszonylag hamar kialakult egy stabil koncertműsorunk, amelyet főleg a Szimplában és más kisebb klubokban játszottunk rendszeresen, azt a kitartó munkát, amit a zenekarunk fejlődéséhez kellett volna teljesítenem, nem tudtam vállalni. Emiatt például volt egy-két olyan évünk, mikor inaktív volt a formációnk. Addig mindenki elfoglalta magát más projektekkel.

Ezek szerint szerencsés együttállás a tiétek: az ilyen inaktív időszakokat sokszor nem tudják átvészelni a zenekarok. Főleg, mikor a tagjaik ennyire sokféle produkcióban dolgoznak egyszerre.

Szerintem ebben nagyon fontos volt az, hogy nemcsak zenésztársak, de barátok is vagyunk a srácokkal. Teljesen nem szűnt meg soha a működésünk, összejártunk próbálni, és a pihenőpályára állás időszakában is adtunk egy-egy koncertet. Újra és újra felfedeztük, hogy szeretünk közösen dolgozni, gondolkozni, tervezni – minden beszélgetésben feljött, hogy hogyan lehetne a zenekarunkat komolyabbra fordítani. Szóval nem hagytuk kihűlni a parazsat. És épp emiatt, mikor eléjük álltam tavaly azzal, hogy minden zenekarból kiléptem, és most már foglalkozzunk végre kizárólag a Mr. Moodburnnel, akkor azonnal ugrottak. Bizonyos tekintetben ez a pont tekinthető az újjáalakulásunknak.

Mit hozott ez az újjáalakulás, miben más most a Mr. Moodburn?

Sokkal konkrétabb célokat és ütemtervet állítottam össze, mint ezelőtt bármikor. Aktívan fogunk koncertezni idén, ami már most termékenyítően hat a közös alkotásra. Emellett live session videókat forgatunk, különleges helyszíneken, állandó stábbal. A koncepcióm az, hogy valahogyan megtaláljam az átmenetet az élőzenés felvételek és a klipek között: egyfajta vizuális narrációt, történetmesélést szeretnék belevinni a live session felvételekbe. Ez azért is izgalmas mert összművészetivé válik a projektünk: a vizualitás, az élőzenés videófelvételek alkotják majd a másik lábát a zenekarnak. Ez alkotói szempontból is egy érdekes kihívás, mivel az újjáalakulásunk után szerzett zenéket már úgy komponáltam, hogy egyszerre vettem figyelembe a zenei megformáltságot és a vizuális megjeleníthetőséget is.

 

Tehát most már egy időben két művészeti ágban alkotsz.

Inkább úgy mondanám, hogy szeretnék teret adni egy kreatív csapatnak, velük együtt érve el az összművészeti hozzáállást. Egyébként azt veszem észre, hogy ez a fajta átfogó gondolkozás jót tett a szerzői metódusunknak: összeszedettebb lett a zenénk, a vizuális és a zenei elképzeléseink pedig egymással kölcsönhatásban hoznak folyamatosan új ötleteket, és tervezhetőbb lett a munkafolyamatunk is. Olyannyira lendületet kapott egyébként a kreatív munka, hogy már a 2024-25-ös évekre is kezd formálódni a következő hang- és képi anyag.

…pedig még a mostani lemezetek is kiadásra vár.

Decemberben tervezzük a megjelenést, tehát már nem kell sokat várni rá. Egy ideje készen vagyunk már a hanganyaggal, de a vizuális koncepcióval egybekötve úgy döntöttünk, hogy addig is dalonként, periodikusan jövünk ki egy-egy különleges live sessionnel. Szeretnénk, ha a közönségünk bepillantást nyerne a zenénk velejébe, az improvizációba. Ez így jóval önazonosabb részünkről, mintha stúdiófelvételeket csöpögtetnénk, ez viszont időigényes folyamat. Tavaly novemberben kezdtük közzétenni a felvételeinket, tehát nagyjából egy évig elhúzódik a lemezkiadás – ez is a zenekar új fejezetének a része. Folyamatosan mozgásban tartanak minket a terveink, de élvezzük ezt, talán még jobban is, mint számítottunk rá.

Hogyan néz ki nálatok az idei fesztiválszezon?

Június 9-én nyitjuk a nyarat a gödöllői Királyi Váróban, de fellépünk majd a gyulai vár jazzfesztiválján, játszunk a Művészetek Völgyén és a fertőrákosi JazzCsütörtök programjába is bekerültünk. Később klubkoncertjeink is lesznek, Szigetszentmiklóson, Budaörsön és Biatorbágyon, mígnem elérkezünk december 1-hez, mikor bemutatjuk a Fonóban az új lemezünket.

 Zene, amit sokat hallgatsz mostanában:
Men I Trust – Billie Toppy
Filmrendező, akinek szívesen szereznél zenét:
Kinek nem? De ha mindenképp választanom kellene, akkor Ari Aster vagy David Fincher lenne az.
A kedvenc filmzenéd:
A Pál utcai fiúk 1968-as filmfeldolgozásának zenéje, amelyet Petrovics Emil szerezett.
Koncerthelyszín, ahol nagy álmod, hogy játszhass:
MÜPA Bartók Hangversenyterem.
Meghatározó koncertélményed:
Medeski, Martin & Wood, akik épp a MÜPA-ban játszottak 2014-ben, John Scofielddel közösen.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi