A statisztikák szerint minden 5. ember tapasztal időnként depressziós tüneteket, ennek ellenére a mai napig sokan tabuként kezelik a mentális egészségügy kérdését, ezzel nehezítve a gyógyulást. Pénzes Stefi – aki testközelből ismeri a borderline személyiségzavar és a depresszió nehézségeit – a művészetben találta meg a választ. Rajz, írás és ének segítségével mesél mindennapi küzdelmeiről, október 22-én pedig mindezt együtt mutatja be a Pótkulcsban szervezett kiállításon.
Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Hogy kerültél kapcsolatba a művészetekkel?
Művészcsaládból származom, anyukám jelmeztervező, apukám operatőr, így az életem nagy részét a színházban töltöttem. Sokáig dramaturg pályára készültem, de kiestem az SZFE utolsó rostáján, így ezt elengedtem. Énekelni már korábban is szerettem, és a énektanárnőm hozott össze a Scast Blues Banddel 16 éves koromban, akikkel aztán több éven át koncerteztem. Utána Budapestre kerültem, itt folytattam az énektanulást kisebb-nagyobb megszakításokkal. A rajz már gyerekkoromban is lekötött, sokszor tanulás helyett is firkálgattam inkább. Felismertem, hogy az apró minták, pöttyök rajzolgatása nagyon megnyugtat.
Mitől lesz valami igazán „Domestic Demons”?
Elsősorban a szürreális stílus jellemzi a képeimet. Sokszor a testben máshol helyezek el adott szerveket, emberek egymásban laknak, egymásba folynak, mégis távol vannak egymástól. Ami nekem feltűnik bennük, az a düh és a magány, és az irónia mindezzel kapcsolatban. Gyakran írok is a képekre – ezek sokszor rövid, rejtett üzenetek olyan embereknek, akiknek nem tudom elmondani, hogy érzek irántuk. Sokáig próbáltam realista képeket rajzolni, de sajnos nem kötött le hosszútávon.
Említetted, hogy számodra terápiás a rajz. Hogy működik ez a gyakorlatban?
Mivel évek óta küzdök pszichés problémákkal, sokszor nem veszem észre, mit érzek. Néha viszont átkattan az agyam, nekiállok rajzolni, és akkor meglátom az általam meg nem értett érzéseimet papíron. Ez segít a megértésben. Ad valami konkrétabb viszonyt önmagammal,
olyan ez, mint az álmok; mintha a tudatalattid kiabálna neked, hogy hé, vedd már észre, hogy hogy vagy, és hogy mire van szükséged.
Például van egy képem, amit a mélydepressziós időszakomban festettem – úgy éreztem, ha nem adom ki magamból azokat az érzéseket, talán megbolondulok. Később megmutattam a pszichiáteremnek, akivel kielemeztük a rajzot. Megdöbbentő volt, hogy ezek a vonalak ennyire analizálhatók, mennyi jelentéssel bírnak a motívumaim. Ez segített az önismeretem fejlesztésében is.
Van néhány visszatérő elem, ami több képedről is visszaköszön. Ezeket is szoktad elemezni? Mit jelképeznek?
Ezek nem tudatos döntések, hanem a pillanatnyi érzéseimből táplálkoznak. Szinte sosem tervezem meg a rajzaimat, inkább csak leülök és elindul a kezem.
Az emberek testrészeibe gyakran rajzolok élőlényeket. Ilyen például a madár, ami alapesetben a szabadságot jelképezi, de mivel halottként ábrázoltam, a meg nem született szabadságot, a lehetőség halálát szimbolizálja. Ugyanerre rímel, hogy az emberi szívet gyakran a testen kívülre, vagy a testtől függetlenül ábrázolom, ami az érzelmektől való eltávolodást jelképezi.
Szintén visszatérő a meztelenség, amit ugye általában a kiszolgáltatottság szimbólumának tekintenek, viszont mivel kifelé néznek a karaktereim, megjelenik bennük a bátorság is. Egyébként számomra a meztelenség természetes dolog, de mivel nem kifejezetten szép és egészséges testeket rajzolok, ez egy zavarba ejtő helyzetet szül. Ennek ellenére a karakterek nemi szervét ritkábban rajzolom le, mert nem akarom ennyire kontextusba helyezni a figuráimat.
Nem szeretem a konkrétumokat, se a képekben, se a versekben.
Előszeretettel használom az arany színt is: ez arra utal, hogy a felszínen minden gyönyörű és csillogó, de mégis üvegbúrában élünk – ahogy Sylvia Plath mondta –, ami magányosságot teremt.
A madarakra visszatérve, közel állnak hozzád az állatok?
Igen. Számomra az állatok tisztábban megfogalmazható lények, mint az emberek, hiszen egyértelműek az ösztöneik és az érzelmeik. Ha lerajzolsz egy állatot, az valahogy egyértelmű és felszabadító, ezzel szemben az ember ezerféle lehet. Számomra sokkal biztonságosabb egy állati lény, mint egy emberi. Utóbbiról fogalmam sincs.
Te milyen állat lennél?
Ló. A ló szolgálatkész, mégis vad és szabad.
És az éneklés milyen szerepet tölt be az életedben?
Szóban nehezen fejezem ki magam, se pozitív, se negatív érzéseket nem tudok megfogalmazni más emberek felé. Nyilván éneklés közben is szavakat használok, de ezek mások által megfogalmazott gondolatok. Sajnos nem vagyok jó szövegírásban, és dallamot sem tudok komponálni, így saját dalokat nem énekelek.
Pedig szövegeket is írsz.
Azok „nemversek” – legalábbis így hívom őket. Korábban próbálkoztam versekkel is, most pedig online naplót vezetek, amit sokszor cenzúra nélkül osztok meg. Gyakran merítek inspirációt a rosszul sikerült kapcsolataimból, így nem teszek ki mindent. Alapvetően könnyebben írok a rossz dolgokról, mint a jókról. Talán egy vagy két olyan képem, szövegem van csak, ami pozitív érzelmeket jelenít meg.
Megmutatod valamelyik írásod?
#nemvers részlet. A teljes itt olvasható.
Neked is mondtam, hogy a remény
A remény a reménytelenek kenyere
„Csalfa, vak”, szemfényvesztés
Egy ok, amiért még mindig itt járom a földet és túrom, nélküled
De mindig csak a saját testemre bukkanok, mindenhol ő van
Olyan hideg már, mint a föld, és nincs tekintete
Ha élek, nem ismerek magamra de így, így ismerős vagyok.
Mit üzensz az alkotásaiddal?
A szövegeimet olvasva többen jelezték, hogy hasonló dolgoktól szoronganak, mint én, és ez barátságokat kovácsolt. Ekkor fogalmazódott meg, hogy tenni szeretnék valamit, mert zavar, hogy mindenki félve, az előítéletektől tartva kell, hogy beszéljen a mindennapi küzdelmeiről, holott az egyik legfontosabb dolog a mentális egészség.
Szeretném megmutatni, hogy néz ki egy pszichés zavar a „gyakorlatban”. Jól látszik, hogy a borderline mit tesz az ember lelkével, és milyen kihívást jelent az őt körülvevő emberek számára is.
Attól, hogy tabusítunk egy problémát, az nem szűnik meg létezni; inkább még több belső bizonytalanságot, feszültséget kelt az érintettekben. Ha valaki azt mondja, hogy baja van – függetlenül attól, hogy miként közli, annak igenis segítségre van szüksége, a problémája nem bagatellizálható.
Amit én szeretnék, az a megértés. Az odafigyelés. A prekoncepciók nélküli gondolkodás.
Ha már beszélünk róla és tájékozódunk megbízható forrásokból, kialakulhat egyfajta tudatosság, és kijjebb léptünk a sötétségből.
Visszatérve az éneklésre, tavaly felvételt nyertél a Berklee-re. Ez minden zenész legnagyobb álma. Hogy történt?
Múlt márciusban, amikor depressziós voltam, Marcus Miller koncertje rántott ki a mélyből. A koncert után találkoztunk a zenekarral, nagyon sokat beszélgettünk, egy csomót meséltek a Los Angeles-i életről és a kinti világról, beleértve a Berklee-t is. Nagyon durva, hogy mennyi mindent tanultak ott, ráadásul egy csomó nagy zenész rendszeresen ellátogat az egyetemre, hogy együtt játsszanak a diákokkal, és felfedezzenek új hangokat. Két nappal később elsírtam magam az anyukámnak, amiért már 12 éve dédelgetem ezt az álmot, de nem merek jelentkezni. Végül anyukám meggyőzött és elmentem a londoni felvételire, egy olyan stúdióba, ahol többek között Nina Simone is járt. Aztán megjött a levél, hogy felvettek. Bepánikoltam, mint az állat, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Sajnos halasztanom kellett az első félévet, még gyűjtöm a pénzt az egyetemre.
Október 22-én nyílik az első kiállításod. Mire számíthat, aki betér a Pótkulcsba?
A #triggerwarning névre keresztelt kiállításon a rajzaimat és a naplórészleteimet állítom ki tudományos szakszövegek kíséretében, a megnyitó után pedig koncertet adunk a zenekarommal, a Uknow duóval, és jam session is lesz, feloldásként.
Mivel nagyrészt érzékeny, a téma iránt érdeklődő közönséget várunk, létrejöhet egy biztonságos közösségi tér, akár hosszú csöndek – minden, amit egy ember megengedhet magának, amikor egy megengedő közegben van. Remélem, többen találnak megnyugvást vagy lelnek megértésre a rajzok és szövegek által. Talán barátságok is létrejönnek, remélem. Egy apró feladata is lesz a közönségnek – nem kötelező –, ez maradjon meglepetés.
Egy film, ami nagyon sokat adott: Tarkovszkij: Solaris
Egy énekes, akivel szívesen énekelnél duettet: Chris Martin, Nina Simone, Buika
A kedvenc festményed: Zdzislaw Bekinski – Untitled
Egy kitalált karakter, akinek szívesen a bőrébe bújnál: Shug a The Color Purple-ből
Egy hobbi, amit valószínűleg nem gondolnánk rólad: nagyon érdekel a kvantumfizika, szoktam ezzel kapcsolatos dokumentumfilmeket nézni, megnyugtat.
Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert
