Pénteki kultúrrandi Rotaru-Gulyás Eszter népi iparművésszel

2017 óta gyöngyfűző népi iparművész vagy, csipkekészítő tanfolyamot is végeztél, emellett ruhákat tervezel, divatbemutatókat szervezel, illetve van egy saját márkád, a GESZ. Te hogyan határoznád meg azt, amit csinálsz?

Nagyon vegyesen. A gyöngyfűzés volt az első szerelmem, ez vonzott be a népművészetbe. Emellett régóta álmodoztam arról, hogy egyszer divattervező leszek, de csak azt tudtam, hogy szeretnék ruhákat készíteni, a stílussal kapcsolatban még nem voltak ötleteim. Mindeközben jártam varrótanfolyamokra is, nem sokkal később pedig megtaláltam a Budapesti Divatiskolát, ahol komolyan tanulhattam a tervezésről. Itt már kezdett körvonalazódni, hogy szeretném „összegyúrni” a gyöngyöt és a ruhakészítést, csak a kettő közti kapocs hiányzott még. És ekkor jött a csipkekészítés: elvégeztem a Hagyományok Háza tanfolyamát. Ezután végre azt éreztem, hogy a gyöngy, a hímzés és a ruha kerek egészet alkot. Ez 2019 környékén történt. Ennek a három – két népi és egy modern – dolognak az összekapcsolódása jellemez.

A termékeidben különböző korokat szeretnél egyszerre megjeleníteni?

Mindenképpen. Olyan ruhákat és kiegészítőket szeretnék készíteni, amiket nemcsak ünnepeken, de a mindennapi életben, akár egy munkahelyen is lehet hordani, mert jól mutatnak, és nem zavaróan díszesek. Ez a modern oldal; de fontos, hogy a gyakorlati hasznot a hagyományainkhoz, a múltunkhoz kapcsolódó dolgokkal ötvözzem.

Mi volt az ősélmény, ami rádöbbentett, hogy ezzel kell foglalkoznod?

Kiskoromban a keresztszüleimtől kaptam egy hercegnős újságot. A húgommal szokásunkká vált ebből kirajzolgatni a ruhákat, de sosem csak átmásoltuk, hanem kiszíneztük, majd tovább is díszítettük őket. Aztán jött a Barbie-korszak, amikor a babáimra varrtam ruhákat. Innen már csak egy lépés volt, hogy a testvéreimnek készítsek ezt-azt, hogy legyen miben játszani, bohóckodni. A hobbi lassanként komolyabb tervvé vált...

A testvéreid „közreműködése” mellett a szüleidnek is nagy szerepe volt a szakmai alakulásodban – nyilatkoztad egyszer. Édesapád a lelki indítást adta, édesanyádtól pedig szakmailag tanultál sokat. Mindig támogattak?

Igen, ezzel nem volt gond. Nyilván felmerült, vajon  fel tudok-e emelkedni szakmai színvonalra, vagy megrekedek hobbiszinten. De összességében az volt az első reakció, hogy próbáljuk meg, és ha nem működik, még mindig elkezdhetek mással foglalkozni. Sosem zárták el előlem a lehetőséget, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam.

Mivel foglalkoznál, ha nem ruhakészítéssel?

Jó kérdés. Éles váltás, de valószínűleg az egészségügyben helyezkednék el mint csecsemő- és kisgyermekgondozó. A segítségnyújtás különleges helyet foglal el a szívemben, ráadásul nagy családból származom, ahol én vagyok a legidősebb testvér. Már fiatalon is szívesen foglalkoztam gyerekekkel.

Három sajátod is van. Nem lehet egyszerű dolgozni mellettük…

Ez nem is kérdés. Eggyel ellavíroztam, még kettőnél is beszorítottam az időmbe, de a harmadiknál kénytelen voltam egy kis szünetet elrendelni magamnak. Nem akarom, hogy a család kárára menjen, hogy mással foglalkozom, így mostanában csak néhány megrendelést vállalok. Számomra a munka szerelem is. Mostanában az esti óráimat tudom tervezéssel tölteni, de inkább beáldozom ezt az időt. Imádok ruhákat készíteni – ha megéri, ha nem.

Nem éri meg?

Anyagi szempontból nem mindig. Vannak időszakok, amikor nagyon sok a megkeresés, máskor viszont jó ideig nem jön senki. Ráadásul itt hosszú folyamatokról van szó. Ahhoz, hogy egy ruhadarab „hithű” legyen, és tényleg a hagyományainkat képviselje, fontos utánanézni a háttérnek is. Hogyan lehet használni és továbbépíteni egy-egy motívumot? És akkor még csak a tervezésről beszéltünk. Egy hímzés nem két perc alatt készül el, a varrásról nem is szólva. Rengeteg munkaórám van egy termékben. Anyagilag nem feltétlenül éri meg, de számomra ez hivatás. Azt szeretném, hogy viseljék a ruháimat, és népszerűsítsem a népművészetet. Az csak másodlagos, hogy fizessenek is érte.

Említetted, hogy utána szoktál nézni a minták eredetének. A ruháid tulajdonképpen több évszázados hagyományokat menekítenek át a 21. századba.

Nem mondom, hogy nincs tere az újításnak, de azért bizonyos alapokat nem szabad, nem illik szétszedni. Vallom, hogy a népművészet attól népművészet, hogy a nép formálta. Tehát nincs olyan, hogy valaminek pontosan így vagy úgy kell kinéznie. A hagyomány pont attól élhető, hogy magunkra formáljuk, a sajátunkká tesszük. Magam is gyakran eltérek egy-egy tájegység hagyományos színeitől, mert előbb felveszek egy pink felsőt, mint a tipikus piros-zöld-kék kombinációt, amivel általában összekapcsoljuk a népviseleteket. Át lehet menteni a történelmet úgy, hogy aktualizáljuk, de közben a gyökereket is sértetlenül megőrizzük.

Térjünk át a 2021-es Junior Prima Díjra.

Amikor az első e-mailt megkaptam ezzel kapcsolatban, még biztos voltam benne, hogy rossz helyre küldték. A Junior Prima olyan távoli volt nekem, mint a Nobel-díj a tudósoknak, így csak később tudatosult bennem, hogy ez velem történik. Hatalmas elismerés és öröm, hogy a munkámat méltónak érezték arra, hogy kiemeljék. Az anyagi támogatás pedig nagyon nagyot tud lökni egy-egy vállalkozáson. Egyébként még most sem igazán fogom fel. Amikor fel kell sorolnom a címeimet, utoljára jut eszembe, hogy Junior Prima Díjas vagyok.

Mesélsz kicsit a márkádról? Mi volt az alapkoncepció, és hova jutott mára?

A GESZ-t komplexnek álmodtam meg, hogy benne legyen a gyöngyfűzés, a tervezés és a hímzés is. A divatiskola megmutatta, hogyan tudom eladhatóan ötvözni ezeket. A gyakorlati kivitelezéshez természetesen egy kis marketinget is kellett tanulnom.

Két kategóriába sorolnám a termékeimet: az egyikbe a bármikor felvehető, szinte fillérekért elérhető darabok tartoznak – elsősorban ezeken keresztül szeretném terjeszteni a hagyományt. A másik az ünnepi vonal: esküvői, keresztelői vagy fellépőruhák. Ezek olyan különleges alkalmakra készülnek, amiknek szeretnénk megadni a módját, ezért szívesen költünk rájuk.

De mással is kísérleteztem, például babaruhákkal. Általában félünk a hímzésektől, hiszen könnyen koszolódnak, ami a babáknál hatványozott veszélyt jelent. De amikor megszülettek a gyerekeim, rájöttem, hogy az ő ruháikba is ötletesen be lehet építeni a népi divatot, úgyhogy megpróbálkoztam ezzel.

Miből inspirálódsz?

Leginkább a tizenöt–tizennyolc éves korosztályból. Szeretem a stílusukat, klassz és kreatív dolgokat találnak ki. Például a jelenlegi „sztárunkat”, ami szerintem sosem fog kimenni a divatból, a gömbölyű, gyöngyös kulcstartót nekik köszönhetem. Az adta az ötletet, hogy mindenre fellógatják az apróságaikat: táskára, kabátra. A végeredmény nagyon népszerű lett.

A kínálatodban csak női ruhák és kiegészítők szerepelnek. Arra nem gondoltál, hogy férfiaknak is tervezz?

De, próbálkoztam is hímzett nyakkendőkkel. A rokonaimnak készítettem néhányat karácsonyra, hogy lássam, ki mennyire hordaná szívesen. Sajnos nem voltak kimondottan pozitívak a visszajelzések. A nők inkább hordanak népi ihletésű ruhákat, a férfiak szinte csak akkor, ha például fafaragókról vagy néptáncosokról van szó.

A kollekcióid divatbemutatókon debütálnak. Hogy néz ki egy ilyen esemény?

Amikor megszületett az ötlet, a terjesztés volt a fő célom. Pesten rengeteg ilyen lehetőség van – én magam is sok népművészeti bemutatón jártam –, de vidéken sokaknak az is kérdés, pontosan mit takar a divatbemutató szó. Úgy éreztem, tartozom annyival a falumnak és az embereknek, akik támogattak, hogy visszaadjak valamit abból, amit kaptam tőlük. Ezért megpróbáltam összevonni a Tápió-vidéket, és divatbemutatót szervezni nekik, ahol nemcsak velem és a munkáimmal ismerkedhetnek meg, de tehetséges pályakezdőkkel is. Velük együtt létre tudtunk hozni egy teljes műsort. A szünetekben és a bemutató végén vásárolhattak is tőlünk az érdeklődők. Ez volt az első Őszirózsa-estünk, azóta jó páron túl vagyunk. Mostanában próbálunk még több szakmát bevonni. Tervben van, hogy összekötjük a bemutatót egy kiállítással, amelyen a tárgyalkotó művészet szintén képviseltetné magát.

A következő kollekciód az ötödik. Mit mesélnél róla?

Mivel félúton vagyunk a kerek tízes felé, szeretném a modelljeimet is megünnepelni, akik már öt éve kitartanak mellettem. Nem hivatásos modellek, pusztán barátságból segítenek nekem. Az új kollekció nekik is szól. Minden lányt megkérdeztem, mi tetszik neki, milyen színeket szeret, és ez alapján készítem el a ruháikat, amiket így igazán a sajátjuknak érezhetnek majd, hiszen az ő ízlésüket fogja tükrözni. Éppen ezért a kínálat nem lesz a hagyományos értelemben összefüggő. Magamat a hímzésen keresztül szeretném belecsempészni a koncepcióba, aminek most a szlovák vonalát választottam – ez teljesen más irány az eddigiekhez képest, igazából kísérlet. Még annyit tehetek hozzá, hogy a túldíszítettség felé is kikacsintunk, ami enyhe barokkos jelleget kölcsönöz a ruháknak. Mindent beleadunk az ötödik kollekcióba.

Eredetileg meg akartam kérdezni: előfordul, hogy tervezés közben egy konkrét ember jár a fejedben, akinek a készülő darab szól? Egyszer azt nyilatkoztad, szerinted a ruha csak a viselőjétől lehet igazán szép – ezzel mondjuk félig-meddig ezt már meg is válaszoltad.

Nem tudok elvonatkoztatni attól, akire készül a ruha. Nagyon személytelen, ha abban a szellemben dolgozom, hogy majd megnézzük, kinek áll jól. Nekem fontos, hogy amit készítek, a viselőjét is tükrözze. A modelljeimmel persze könnyű dolgom van, hiszen a barátnőim, tudom, kik ők, ismerem a stílusukat, és akár tervezés közben is kérhetek tőlük visszajelzést. Arra törekszem, hogy szeressék a ruhákat, kapcsolódjanak hozzájuk, akarják megmutatni őket. Ha ez sikerül, az a bemutatón is látszani fog.

Magadnak szoktál tervezni?

Sokat gondolkodtam rajta, de nem megy. Mindenkit biztatok, hogy úgy gyönyörű, ahogy van, és úgy öltöztetem fel, hogy még inkább annak érezze magát. Magammal ezt még nem tudom megtenni, de rajta vagyok az ügyön. Odáig már eljutottam, hogy kiegészítőket készítek magamnak, de ehhez is kellett egy kis idő.

Szerinted a jövőben hétköznapivá válhatnak a népviseleti jelleget tükröző ruhák?

Igen. Egy kis bátorság is szükséges ahhoz, hogy az emberek ki merjenek próbálni valamit, ami elüt a megszokottól. De én bizakodom. Ma már pólókra is nyomnak kalocsait – szakmai szempontból nekünk ez nem feltétlenül tetszik, de annak örülünk, hogy mégiscsak népszerűsíti, amit képviselünk.

Szerintem a szokatlantól való félelmen kívül is van egy gát az emberekben. Mi okozza ezt?

Csak azt tudom elmondani, bennem mi okozta. Szeretjük a szép dolgokat, de azért nem biztos, hogy jólesik, ha mindennap megbámulnak amiatt, mert valami kirívóan különleges van rajtunk. Ha az ember felvesz egy szép ruhát, másképp viselkedik, kihúzza magát, büszke. A népművészet esetében talán még nagyobb szükség van arra a bizonyos kiállásra. Szerintem egyébként sokaknak tetszenek az ilyen ruhák, de csak annyira, hogy megnézik, megcsodálják, aztán lerakják. Hogy örömmel fel is vegyék ezeket, egy következő lépés lesz, de hiszem, hogy meg fogják tenni.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az ilyen darabok erősen identitásjelölők.

Ezt nem kéne szégyellnünk. Fontos, hogy büszkék legyünk arra, hogy magyarok vagyunk – ezt természetesen politikai felhangoktól mentesen mondom. Gyönyörű dolog, egy erős múltam, amely tovább él velem, ahogy megszületik a kislányom, ahogy az édesanyjának szólít. Mi mégis eldugjuk a fiókba, amit a mama hímzett, ahelyett, hogy kiraknánk az asztalra.

Mit gondolsz, külföldön is elterjedhetnének a magyar népi motívumok?

A tanárnőm nemrég Kínában járt, ahol mindenkit lenyűgöztek a gyönyörű hímzések, és halomra vásároltak őket. A magyarok nem értették, ekkora sikerük még sehol nem volt. A különbség az, hogy az ottaniak a hagyománytisztelet jegyében nőttek fel. Talán ezért is van, hogy külföldön sokszor jobban értékelik azt, ami a miénk. Nekem is vannak kinti üzleti kapcsolataim, kapok megrendeléseket Angliából, Hollandiából és Olaszországból. A brit ladyk például odavannak a népi nyakláncokért, és még csak nem is a modernebbekről beszélek, hanem az igazán hagyományos nyakbavetőkről. Nem okoz nekik problémát, hogy felvegyék őket egy teadélutánra. Nekünk igen, mert szeretjük azt mutatni, hogy követjük a trendeket, hogy tudjuk, mi a divat. Pedig azt is mondhatnánk: jó, akkor legyünk mi, magyarok a divat.

A 18–19. században divatközpont voltunk. Mai fejjel furcsa belegondolni, hogy Párizsból jártak hozzánk vert csipkéért és hímzésekért. Miért ne hozhatnánk vissza? Újra elérhetnénk, hogy legyen hazai népi divat, ami olyan különleges, hogy idejönnek érte a külföldiek. Én látok erre esélyt.

Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi