Kérdezném, hogy kerültél kapcsolatba a képzőművészetekkel, de ha jól tudom, művész szülők mellett nőttél fel. Hogy nézett ki a gyerekkorod?

Nálunk tényleg mindenki művészettel foglalkozik valamilyen formában. Szülők, testvérek, unokatestvérek, nagypapa, nagymama, nagynéni, nagybácsi. Így elég sokféle művészettel találkoztam, és nagyon sok minden érdekelt. Ez egy olyan buborék volt nekem gyerekkoromban, amin kívül nem ismertem igazán mást, mégis végtelen lehetőséget tartogatott az életre, és én csak ebben akartam élni. Nagyon szuper gyerekkorom volt, bárhova mentem, inspiráló környezet vett körül, kezdve a nyarakkal a nagyszülőknél, Ausztriában a nagybátyáméknál. Édesapám gyakran vitt magával művésztelepekre, és már kiskoromban sokat jártunk kiállításokra. A festészet és a grafika volt az első, amivel találkoztam, és azóta is ezekhez kötődöm a legjobban.

És a zene mikor vált az életed részévé?

Ez is kiskoromból indul. Édesapám sok szálon kötődött a zenei élethez, ő maga is zenélt, nagyon izgalmas dolgokat csinált. Az ő lemezborítói és festett díszletei hatására alakult ki bennem a mély összekapcsolódás a zene és művészet között, amiknek az együtthatása számomra egy magasabb szintű önkifejezést tesz lehetővé.

Mára már számtalan művészeti ágban kipróbáltad magad a tervezőgrafika és a zenélés mellett, többek között tetoválsz és szitázol is. Hogyan hat egymásra mindez?

A szitázás mindig is a kedvenc sokszorosítógrafikai technikám volt, leginkább a különlegesen erős színek és csillogó felületek nyomtatásának a lehetősége miatt. Mindig szerettem volna egy saját műhelyt, ahol szabadon garázdálkodhatok. Végre ez is teljesülni látszik. A tetoválások is régóta érdekeltek: ahogy az ember mintákat rajzol magára mint öndefiníció, önkifejezési forma, az valamilyen kultúrához kötődésnek és elköteleződésnek a kimutatása.

Azt hiszem, manapság ezzel is kapaszkodót próbálunk találni a sokszínűség káoszában.

Nekem ez nagyon fontos, valamiféle biztonságérzetet ad. A környezetemben is ezt az igényt érzem, ezért kezdtem el a barátaimat tetoválni. Nagyon jó érzés látni, milyen sokat jelent ez egy embernek. Mint grafikus, nem is jelentett különösebb problémát elsajátítani a technikát, és miután eleget gyakoroltam magamon, már elég magabiztosan csináltam másoknak is. Azt hiszem, a mindezeket összekötő kapocs egyszerűen csak a vágy az önkifejezésre. Ha megtorpanok egy területen, tudjak menni egy másik irányba. Fontos, hogy folyamatosan tudjak dolgozni, különben megőrülnék.

Mindegyik munkádban erősen megjelenik a punk szubkultúra esztétikája. Mit gondolsz, mit jelent 2021-ben, közel 50 évvel a műfaj születése után a punk?

Számomra a punk mint esztétikai műfaj csak egy érdekes dolog a sok közül. Egy forma, amiben testet ölt egy személyiségtípus, és azt hiszem, valahol ehhez a személyiségtípushoz tartozom én is. Azt is gondolom, hogy a punkság minden műfajon belül jelen van, nem formai kérdés. Ez hozzáállás, nézőpont, világlátás. Nehéz megfogalmazni, mit jelent, azonkívül, hogy szabadságot, hiszen mindenki máshogy éli meg a punkságot. Számomra ez annyit tesz, hogy azt csinálok, amit akarok. Elfogadom a hibákat, sőt kifejezetten azokra építek, és bárhogy is alakul valami, igyekszem nem túlgondolni, és nem túl sokat foglalkozni az emberek véleményével, ha a művészetemről van szó. Ha én csinálok valamit, mindig lesz olyan, akinek nem tetszik vagy akár felháborodik rajta. Ezzel nem tudok mit csinálni. A punk esztétika csak az a rétege a vizuális művészetnek, amiben a legjobban érzem magam. Viszont például

nem szeretek szándékosan provokálni. Engem az ilyesmi nem érdekel.

Mint ahogy politizálni sem szeretek a művészetemmel.

Mik azok a témák, amik most leginkább foglalkoztatnak alkotóként?

Mindig az önreflexió foglalkoztat. A saját érzéseim. Hogy mivel kapcsolatban, az teljesen változó, és gyakran nem is sikerül tematizálni. Most is éppen valami ilyen sodródó állapotban vagyok. Várom, hogy az elmúlt évek történései, hangulata összeálljon valamivé, amivel már tudok mit kezdeni.

Mi kell ahhoz, hogy igazán megmaradjon benned egy alkotás – legyen szó egy festményről vagy egy dalról?

A kifejezés őszintesége és az ezen átszűrődő karakter egyénisége az, ami a leginkább megfog valamiben. Ez persze teljesen szubjektív, hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, mi őszinte és mi nem. Ez csak annyit jelent, hogy valami rezonál-e az általam megélt őszinteséggel, és mennyire érzek kapcsolatot a karakterrel. Igyekszem nagyon nyitott lenni mindenre, és nem túl hamar ítélkezni. Azt gondolom, ez egy jó tulajdonság, mert így nagyon sok területen találkozom inspirációval.

Mi volt az eddigi legizgalmasabb projekt, amiben részt vettél?

Életem projektje az Unknown Child. Folyamatosan izgalomban tart. Ugyan teljesen egyedül csinálom, mégis mindig tartogat meglepetéseket. Emellett pedig a pár évvel ezelőtt indított Élő-Halott zenei zinünk, amit a férjemmel, Krisztiánnal együtt szerkesztünk, és sok barátunk és ismerősünk működik közre benne. Idén már a hatodik számot készítjük.

Van olyan művészeti ág, amiben még szívesen kipróbálnád magad?

Rengeteg minden érdekel. Sokszor egészen kétségbeejt a gondolat, hogy az életem ideje nem lesz elég arra, hogy mindent kipróbáljak. Azt hiszem, a legárulkodóbb a Pinterest-gyűjtésem, amiben a cipőtervezéstől a lakberendezésen át a műkörömig mindenből gyűjtöm az ötleteket. Azon szoktam gondolkozni, hogy ha öreg leszek, viktoriánus stílusú babaházakat fogok készíteni. Vagy lámpabúrákat. Esetleg kerámiákat. Vagy bútorokat.

Egy zene, amit mostanában sokat hallgatsz: Drake összes.
Egy művész, akit nagyon inspirálónak tartasz: A Neasden Control Center kábé a gimi óta a mai napig a leginspirálóbb számomra.
Az első tetkó, amit csináltál: A saját bokámra egy béna tigris és egy 30-as szám a születésnapomra.
A legutóbbi kiállítás, amit láttál: Most éppen a barátaim, a Műtő csoport által szervezett Sandbox performansz fesztiválon flesselek.
Egy film, amit sokkal több embernek kéne ismernie: A Blues Brotherst szerintem még mindig nem látták elegen.

#pénteki kultúrrandi