Pénteki kultúrrandi Tarpai Viktória színművésszel

Befejeztétek a Déryné ifjasszony című film forgatását, de az előadást alig tudtátok játszani, mert az őszi bemutató után rövidesen jöttek a korlátozások.

A forgatás végére ellátogatott Kis Domonkos Márk (a Déryné Művészeti Nonprofit Kft. igazgatója – a szerk.), és egy pillanatra meghűlt bennem a vér, amikor összegezte, hány előadást kellene bepótolnunk, és hány továbbira van igény. Kétszáz fölötti számot említett, amiben a Déryné ifjasszony mellett persze a János vitéz is benne van, akárcsak a készülő Kék róka és A falu rossza produkció előadásai, amiket május végén, illetve júliusban mutatunk be. Azt tervezzük, hogy nyáron már ismét az országot járjuk. Születtek közben egyéni előadások, monodrámák is.

Gondoltál arra, hogy te is felújítsd A sátán fattya
című előadásodat?

Szó van róla, de mivel nagyon rég játszottam, komolyabb
nekifutásra lenne szükség. Nyáron ráadásul szerintem nem is működne igazán az
előadás, amely egy 16 éves kárpátaljai lány története, akit orosz katonák
megerőszakolnak, majd megszüli a nem várt gyermeket. Attól tartok, a közönség
nem tudna kellőképpen ráhangolódni a megrázó történetre. Nyáron mindenki
napfényre, könnyedségre, szórakozásra vágyik, szóval inkább majd ősztől vesszük
elő. Nem akarom félvállról venni; egy-két hetet rá kell szánnunk Zanotta
Veronika ütőgardonossal és Árkosi Árpád rendezővel. Havonta legalább két
előadást szeretnék belőle játszani, de biztosan lesznek egyeztetési nehézségek.

Mert sokat utaztok a Déryné Társulattal, vagy mert
Beregszászra is hazajársz játszani?

Másutt is játszom, ráadásul nagyobbrészt „tájolós” színházakban. Salgótarjánban két előadásban – az Advent Hargitán és a Tanulmány a nőkről című produkciókban –, Dunaújvárosban a Ványa bácsiban és a Nemzeti Színház Álomgyár című előadásában.

Ez tényleg Déryné országjárását idézi.

Én Beregszászon ezen a színházi formán szocializálódtam. Franciaországtól Olaszországon és Oroszországon át az anyaországig számos fesztiválon, színházban jártunk. Volt egy régi Ikarus busz – amit azóta újabbra cseréltünk, de a lényeg nem változott –: felültünk rá, és a díszlettel, jelmezekkel összezsúfolva akár harminc órát utaztunk.

Ezeket élvezted, vagy inkább kötelező rossznak tekintetted?

Nagyon szerettem, életem legmeghatározóbb élményeit
gyűjtöttem ezeken a turnékon. Egyáltalán nem tragédiaként éltük meg a sok
utazást, még akkor sem, ha itt fájt, ott fájt, mire lekászálódtunk a buszról.
Az utakon előkerültek társasjátékok vagy egy gitár, megvolt a varázsa. Akadtak
nehézségek is, amikor például egy erdő szélén lerobbant a busz, de mindannyian
tudtuk: ez ezzel jár.

Ritka a hasonló társulati együttlét. Megtalálhatod ezt
másutt is?

Nem, bár a Déryné Társulat némiképp hasonló. Nekem lényegében nem változott az életem az országjáró társulathoz való csatlakozás miatt, de jó pár kollégámnak komoly váltást jelenthet. Én könnyítésként élem meg, hiszen Beregszászon olyan feladatokat is magunk végeztünk el, amikre most akad hozzáértő kolléga. Nekem az igazi váltást éppen az jelentette volna, ha hagyományos kőszínházhoz szerződöm.

Ezt el tudod képzelni?

Soha nem próbáltam, ezért fogalmam sincs. Bizonyára megvan a
varázsa annak is, hogy mindennap ugyanabba az öltözőbe mész be, és visszajáró
közönség előtt játszol, de engem felvillanyoz a sok új impulzus. Mondom: így
nőttem fel.

Balerinának készültél.

De erről komolyan szó sem lehetett, mert a legközelebbi balettintézet is több száz kilométerre volt Nagymuzsalytól, ahol felnőttem. Kamaszként még felmerült bennem, hogy szívesen lennék gyerekorvos. Bár örültem volna, ha segítő szakmát választok, felmértem, hogy lelkileg nem bírnám el annak a terhét, ha mégsem sikerül egy gyereket megmenteni. Tízéves koromban felvételiztem a Vidnyánszky Éva vezette Ficseri Gyerekstúdióba, majd 13 évesen bekerültem a Vidnyánszky Attila rendezte, Gyilkosság a székesegyházban című előadásba. Aztán ahogy teltek az évek, egyre több előadásban játszottam. Meghatározó élmény volt 1999-ben Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájának vasvári bemutatója. Kamaszként részt vehettem egy előadás létrejöttében, ez egészen magával ragadott.

Akkor már a színészi pályára készültél?

Teljes elszántsággal, aminek otthon nem örültek annyira. A
szüleim jó mókának gondolták a színjátszást, ám hogy ez legyen a foglalkozásom,
az aggodalommal töltötte el őket. Elkezdtem szavalóversenyekre járni, és bár
nem hanyagoltam az iskolát, sőt hittanra, zongoraórákra is rendesen eljártam,
megesett, hogy este tízig a gyerekstúdióban voltam, mert készülnöm kellett a
következő versenyre. A szüleim próbáltak rám hatni, hogy legyen „normális
szakmád, aztán ha még mindig ezt akarod, akkor hajrá”. De én már hajthatatlan
voltam.

Beregszászról sokan jártak Kijevbe egyetemre. Benned ez fel sem
merült?

De, nagyon szerettem volna, a kollégáktól fantasztikus történeteket hallottam a kijevi éveikről. Csakhogy akkor már nem indult magyar osztály. Néhány kollégám korábban a Pesti Magyar Színiakadémián végzett, az ő javaslatukra végül én is ezt választottam.

De tudtad, hogy jössz, tanulsz, és Beregszászon visszavár a
társulat.

Ez egyértelmű volt. Bár nagyon boldog vagyok, hogy 2002 és 2005 között csodás színészekkel állhattam színpadon, hiszen színinövendékekként statisztáltunk az előadásokban. Nagyon szeretem a régi színházi világ miliőjét, és ebbe ott még kicsit belekóstolhattam. A Sátán fattyában nagy élményekben volt részem, a forgatás alatt rengeteg régi történetet elevenítettek fel a tapasztalt stábtagok. A fodrászom első munkája az Árvácska című film volt, a fiúk öltöztetője pedig Latabár Kálmánnál kezdte. A Déryné forgatásán olyan fodrász kezei alá kerültem, aki még Sulyok Mária és Ruttkai Éva frizuráján is dolgozott. Bementem, leültem a székbe, és azt kértem: meséljen!

Visszatérve a kérdésre: Beregszászon egészen másféle színjátszást tanultunk. Megesett, hogy napi 12 órát dolgoztunk együtt, alaposan átrágtuk a szöveget. Olyan volt, mintha Vidnyánszky Attila rendezőként zeneművet komponálna vagy képzőművészeti alkotást festene. Én oda vágytam vissza.

Ma már sokkal kevesebbet dolgozol Beregszászon.

Egyre nehezebb a régi beregszászi csapatot összeszedni. Sokan mentünk sokfelé, de van ott még néhány régi tag, aki „tartja a frontot”. Már jó ideje látszott, hogy egyre szaporodnak a munkáim másutt, de tudtam, hogy legalább havi két-három alkalommal szeretnék hazajárni játszani. A váci társulat terve kútba esett, de jött a Déryné program, Kis Domonkos Márk pedig ismét megkeresett. Nagy volt bennem a harc, és csak azzal a feltétellel vállaltam a társulati tagságot, hogy hazajárhatok. Annak a gondolatától is rosszul voltam, hogy elveszítsem a beregszásziakat. Új előadásokba nehezebben tudok bekerülni, de a régieket igyekszem megtartani.

Nagyon kíváncsi természet vagyok, és talán azok egyike, akik a legtöbb vendégszereplést vállalták – a Gózon Gyula Színháztól a Nemzeti Színházig számos helyen. Gondolj bele: Kárpátalján egyetlen magyar nyelvű színház működik! Előfordult olyan, hogy egy hónapban három-négy előadásom volt otthon, és ha épp nem próbáltam, csak telt az idő. Vagy beültem az autóba, és mentem előadásokat nézni mindenfelé. Januárban jártam utoljára odahaza. Alig várom, hogy a korlátozások elmúltával hosszabb időt tölthessek otthon.

A szüleid mikor fogadták el, hogy ez életpálya, és nem csak
kitérő?

Soha nem parancsoltak komolyan megálljt, inkább aggodalmat éreztek. Édesapám féltett jobban, mert ez nagyon kiszolgáltatott pálya, főleg nőként. Elfogadni a mai napig nem tudja, inkább csak beletörődött.

Közben viszont mindig is rendkívül önálló voltál, és a
budapesti előadások után, ha kellett, autóba ültél, hogy másnap Beregszászon
játszhass.

Előfordult, hogy a határon leállt a rendszer, ezért a
kocsiban várakozva töltöttem az éjszakát, és épp csak arra volt időm, hogy
otthon lezuhanyozzam, reggelizzem, majd irány a próba. Őszinte leszek: ez ma
már fáraszt, nem bírnám hosszú távon.

A Déryné nem az első filmes tapasztalatod volt: A
sátán fattyáért megkaptad a legjobb színésznőnek járó elismerést a Los
Angeles-i Magyar Filmfesztiválon.

Előtte már szerepeltem A szarvassá változott fiú filmváltozatában is, ami azért is nagy élmény volt, mert Törőcsik Marival játszhattam. De valóban, az első komoly filmes munkám Zsigmond Dezső alkotása volt. Nem vezetett hozzá egyenes út. A folyosói pletykák alapján úgy hírlett, már megvan a színésznő a főszerepre. Ennek ellenére behívtak a castingra, ahová az esélytelenek nyugalmával érkeztem. Az azonos műből készült monodrámám miatt a szöveg nagyobb részét kívülről tudtam. Kiderült, hogy Dezsőnek tetszett az előadásom, de attól félt, ha engem választ Eszter szerepére, nem fogok tudni a drámától elvonatkoztatni.

Kiváló stábbal dolgoztunk, nagyon sokat segítettek nekem. Éreztem, hogy rátaláltam valami újra, ami izgalmas, és minden mozzanata boldogsággal tölt el. Jó pár év kimaradt a filmezésben, és időközben elbizonytalanodtam, hogy talán azért vonz ennyire a filmes munka, mert nagyon szeretetteljes kapcsolat alakult ki a stábbal. A Déryné előtt komoly szorongás vett rajtam erőt: nagyon rég forgattam, és fél éve színpadon sem álltam: mi van, ha nem megy?! Ám amint elkezdtük, éreztem, hogy boldogsággal tölt el a dolog. Minden este úgy feküdtem le, hogy alig vártam a reggelt. Ennek a munkának vége, de ha újra játszhatunk, az éppilyen lelkesedéssel tölt majd el.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi