Mostanában a túrázás lett az új plázázás. Az elmúlt bő egy évben a kötelező távolságtartás, a szobafogságból való kimenekülés és a szabadban mozgás igénye mind többünket ösztönzött arra, hogy bakancsot húzzunk, és az erdők felé vegyük az irányt.
Az egyértelmű, hogy az erdőket fák alkotják, de mennyit tudunk róluk valójában? Például arról, hogy a fák is társas lények, „akiknek” sokkal jobb együtt, közösségben, mint külön-külön. Jó szülőkhöz hasonlóan gondozzák, táplálják utódaikat, amíg meg nem erősödnek annyira, hogy már egyedül is képesek életben maradni. Sőt mi több, beteg társaikat is támogatják: kiterjedt gyökérrendszerük és a gombafonalak hálózatának segítségével tápanyagokat juttatnak nekik. Bizonyos értelemben tehát nagyon-nagyon hasonlatosak az emberekhez.
Wohlleben azonban még ennél is tovább megy. A tudós erdész szerint a fák kommunikálnak is: illatanyagokkal figyelmeztetik egymást a veszélyekre, információkat cserélnek a gyökereiken keresztül és az emberi fül számára érzékelhetetlen hangokat adnak ki. És noha agyuk nincs, valamilyen memóriájuk biztosan van, hiszen például pontosan tudják, hogy mikor kell rügyet bontaniuk vagy levetniük lombruhájukat. Az idegpályákhoz hasonló ingerületvezető képességüknek köszönhetően a gyökerektől a lombkoronáig áramoltatják az információkat, így az egyes „szerveik” folyamatosan kapcsolatban vannak egymással. A külső körülmények változására pedig szinte tudatosan és azonnal reagálnak, például szárazság esetén vizet, tápanyagot tartalékolnak, és visszafogják a növekedésüket.
A fák ugyan statikusak: ahol egyszer kinőttek, életük végéig ott maradnak, de az erdők képesek vándorolni. Az éghajlati változások miatt a tűlevelű erdők egyre északabbra és magasabbra húzódnak, helyüket fokozatosan a lombhullatók foglalják el. Már ahol erre lehetőségük van, hiszen a mezőgazdasági tevékenységek és az urbanizálódás hatására egyre kevesebb természetes élőhelyük marad. Ráadásul a jelenlegi, európai erdők nagy része telepített, ezért az érintetlen erdő fogalma szinte értelmezhetetlen. Pedig a klímaváltozás elleni küzdelem egyik csodafegyvere éppen az lenne, ha hagynánk az erdőket megöregedni, beavatkozás nélkül fejlődni.
A fák titkos élete a fentieken túl is rengeteg, a laikusok számára ismeretlen tényt árul el a fákról, de Wohlleben azt sem tagadja, hogy jó néhány kérdés még megválaszolatlan velük kapcsolatban.
A könyvvel kapcsolatos legnagyobb szakmai kritika, hogy szinte emberi formában ábrázolja a fákat, és hogy a szerző számos feltételezését nem támasztja alá kutatás. Ugyanakkor vitathatatlanul nagy előnye, hogy a tudományos ismereteket közérthető formában, felesleges szakzsargon nélkül adja át, így valóban mindenki által befogadható, jól követhető olvasmány.
A szerző lelkesedése, a fák iránti leplezetlen rajongása ránk is átragad, így észrevétlenül másként kezdünk tekinteni ezekre a különös élőlényekre. Ők vígan ellennének nélkülünk – ahogy évmilliókon keresztül voltak is –, mi viszont rendkívül gyorsan kipusztulnánk fák híján. Már csak ezért is több tisztelet, csodálat és védelem jár nekik. „Csak aki ismeri a fákat, az képes védelmezni őket”, írja Wohlleben. A fák titkos élete tökéletes kiindulópont lehet ehhez.
Nyitókép: Pexels/Johannes Plenio
