Újságíróként kezdted a pályádat. Mikor jött a váltás az újságírás és a szépirodalom között?
Nem akarom megtagadni a médiás múltat, de szerintem nem nagyon volt váltás. Az egyik újságnál egyszer azt a kritikát kaptam, hogy „csókolom, ez az írás szép és jó, de mi nem szépirodalmi lap vagyunk”. Akkor fogtam magam, és ugyanazt a cikket beajánlottam máshová, most már novellaként, és elfogadták. Az abból az időből származó írásaim gyűjteményének, a 33 áthalló című kötetnek érdekessége, hogy egytől egyig igaz történetek olvashatók benne.
Ez a stílus talán azzal kezdődött, amikor találtam egy újsághirdetést, amelyben az állt, hogy valaki dedikált Zámbó Jimmy-kazettákat árul. Azonnal hívtam a megadott telefonszámot, persze nem vették fel, de akkor már bennem volt a téma, és egyik nap nekiindultam. A csepeli temetőbe mentem, ahol Jimmy síremléke áll, és útközben találkoztam egy csapat rajongóval, akik éppen a sírhoz tartottak. Felvettem őket, és útközben az autóban beszélgettünk, majd az egyik nő meghívott magához. A lakás tele volt „ereklyékkel”; de hogy a legmegdöbbentőbbet mondjam, a nő elővett egy cigarettacsikket, amit Jimmy állítólag az utolsó koncertjén szívott. A rajongóktól megtudtam, hogy valahol Sashalmon létezik egy eladó kocsma, ahol annak idején gyakran fellépett az énekes. Természetesen oda is elmentem. Egy évek óta zárva tartó egység volt, a tulajdonos megmutatta a régi színpad helyét. Végül nem vettem kocsmát, de előkerült két dedikálatlan kazetta – kedvezményes áron.
Egyébként életem első riportja is elég abszurd volt: magyarnóta-tüntetőkről szólt, akik a Parlamentbe készültek, és a Kossuth téren együtt énekeltük: „Késő minden kisöreg, eső után köpönyeg…” Mindig úgy írtam, ahogy tudtam és arról, ami érdekelt, s ha tetszett valakinek, megjelentette az újságban. De ha mégis ki kell emelnem egy pillanatot, akkor az az lenne, amikor 2014-ben kötetkiadási lehetőséget nyertem a Magyar Írószövetség és a Canon irodalmi pályázatán. Akkor éreztem, hogy bekerülök a körforgásba, amely arra inspirált, hogy induljak a PIM V4-felhívásán. A zsűrinek tetszett a beadott szinopszis, és 2017-ben elmehettem három hónapra Pozsonyba, ahol kezdetét vette a Dunai história.
Ez a kötet és a folytatás a beszélgetésünk apropója is. Minek hatására indultál el a Duna mentén?
Még idehaza, Budapesten megláttam egy uszályt a Dunán. Az volt a neve, hogy PK. Panther. Ez viccesnek tűnt, és elgondolkodtam azon, vajon miért így hívják, miközben sódert, nehéz vasakat és ki tudja, miket szállít. Elhatároztam, hogy utánajárok, honnan jött, hová tart és kik dolgoznak rajta. Akkor még azt hittem, az uszály felkutatásának kalandjáról írok majd, egy romantikus történetet a vízről, hajóskapitányokról és esetleg egy matrózlányról… Aztán máshogy alakult.
De azért megvolt az – ahogy mondják – „ihletett” pillanat is. Álltam a pozsonyi várfalnál, és amint nézegettem a Dunát, egyszer csak eszembe jutott, hogy hiszen éppen itt volt a pozsonyi csata! Eközben megjelent néhány kishajó, a hídon közlekedtek a buszok, mellettem turisták beszélgettek egymással, és arra gondoltam, mi minden lehet a Duna fenekén, amit nem látunk. Úgy éreztem, összefolynak az idősíkok, és én is része vagyok az eseményeknek. Ugyanez történik a regényben is, jelen és múlt egymásba kapcsolódva adja ki a pillanatot, ami majd történelemmé válik.
A Dunai história. Az aranyföveny első részében elindulunk fölfelé a folyón, és eljutunk Linzig. Közben végigjárunk olyan történelmi eseményeket, amelyek a Dunához kötődnek. Például az említett pozsonyi csata vagy éppen Habsburg Mária futása, miközben dereglyéken menekítette Bécs felé a vagyont, és errefelé hurcolták Kufsteinbe Kazinczyt; s még sorolhatnám. A második utazás a Duna–Tisza összefolyásáig tart, a harmadik pedig lenne maga a vízió, Magyarországról csatornán eljutni az Adriáig. Anyaggyűjtés közben ugyanis belekeveredtem a dunai hajózás nehéz kérdéseibe, és általa eljutottam a közép-európai bezártságunkig, amely a közlekedéstől a nyelviségig végigkíséri történelmünket. Az tehát már inkább a jövőről fog szólni, s valószínűleg abban ölthet testet leginkább az eredeti ötlet.
A Dunai história többnyire férfiszereplői között feltűnik Nati, a matrózlány alakja. Ki inspirálta ezt a karaktert, esetleg a te személyiségedből táplálkozott?
Ebben az esetben is keverednek a dolgok. Nyilván benne van valamelyest az én személyiségem is, úgy, ahogy benne volt a férfi főszereplő, Kapitány Szilveszter karakterében is. Az mindenképpen érdekes kérdés, hogy a nők hogyan állják meg a helyüket egy olyan férfias terepen, mint a hajózás. Igen, vannak női hajóskapitányok.
Tapasztalatom szerint az írónőktől többnyire azt várják el, hogy nőkről írjanak. Női problémákat, női karaktereket mutassanak be, amik sajnos, valljuk be, még mindig beskatulyázott szerepköröket boncolgatnak. Emlékszem, a Dunai história első könyvbemutatóját egyik férfi író barátom moderálta, és legalább négyszer megkérdezte, hogy miért nem egy nő a főszereplő, hiszen én is nő vagyok. Visszakérdeztem: ő férfi létére miért ír olyan könyveket, amelyekben nő a főalak?
Mit tapasztalsz, a nők hol helyezkednek el az irodalom területén, van-e rivalizálás a nemek között, netán nő és nő között, vagy az írószakma még mindig férfiközpontú?
Bár nagyon sok női író is megjelent az utóbbi években, köztük remek tehetségek, a profikat tekintve ez még mindig inkább férfiak uralta terület. Többször feltettem már a kérdést: mielőtt általában színvonaltalanabbnak tartják a női szerzők műveit, miért nem próbálják megérteni, miért arról és miért úgy írnak?
A férfiaknak a tudomány, a művészet, a politika területén és a nyilvánosság előtt végzett tevékenységekben több évezredes előnyük van a nőkkel szemben. Mára értük el azt, hogy nagyjából fele-fele arányban tanulnak nők és férfiak a felsőoktatásban, a női jelenlét viszont jóval alacsonyabb a felsővezetésben. Hogy a fejlődés megvalósulhatott, az a férfiaknak is köszönhető, mert teret engedtek. Véleményem szerint a munka- és párkapcsolatok sokkal jobban működnének, ha elismernénk egymás képességeit, és igazságosan megosztanánk a feladatokat. Úgy látom, a fiatal korosztály már nyitottabb az esélyegyenlőségre, és a karrierépítés, a hétköznapi élet, a gyermekvállalás közös projekt, amelyből a fiúk is egyre többen kiveszik a részüket.
A regénysorozat a folyó motívumra épül. Nekem erről egyfajta életúthasonlat jut eszembe: végigmenni a Dunán, végigmenni az életen. Számodra is létezik ennek ilyen olvasata?
Hogy kinek mit szimbolizál a Duna, mindig attól függ, hogy valaki miért kötődik hozzá, vannak-e személyes történetei, mit hallott és mit tanult róla. Már maga a folyékonyság is nagyon érdekes. Amikor nyugodt a víz, akkor gyönyörködünk benne, és arra gondolunk, hogy a folyóvíz a folyamatos áramlásnak, az állandó mozgásban maradásnak a szimbóluma. De amikor vihar dúl felette, rajta, akkor félelmet kelt bennünk. A folyókhoz a legtöbb ember érzelmeket köt. Mi, magyarok is azt gondoljuk, hogy a Duna a miénk, de velünk együtt ugyanígy van ezzel minden ország, amelyen keresztülfolyik. Mindenki félti, használja és a magáénak érzi legalább azt a szakaszt, amelyen él.
Volt-e valaha benned olyan érzés, hogy történelmi regényt szeretnél írni vagy, ahogy már említetted, az ihlet Pozsonyban talált rád?
Igen, mindenképpen akartam egyszer történelmi regényt írni, de nem tudtam, hogy mikor. A trianoni trauma például mindig foglakoztatott, hiszen naponta nyögjük a következményeit. Még akkor is, amikor nem ismerjük fel rögtön az okokat, például hogy egyes gazdasági kérdésekben miért vagyunk lemaradva a nyugati államokhoz képest. A Dunai história epizódjaiban a hétköznapi emberek oldaláról közelítettem meg a témát, ugyanúgy, mint a 33 áthalló történeteiben. De ezúttal vezetve is érzem magam, s úgy gondolom, tartozom annyival a hazámnak, a szakmámnak, hogy történelmi eseményekről írjak.
Kik azok a kortárs magyar szerzők, akiket gyakran olvasol, és inspirációt jelent számodra a szövegeikkel való találkozás?
Szeretem Ágh István verseit, Lőrincz P. Gabriella líráját, Lackfit, és közel áll hozzám Nagy Koppány Zsolt és Bene Zoltán prózája. Olykor olvasok egy pici Spirót, Esterházyt is, de van, hogy az egyáltalán nem esik jól.
Petőfi-emlékév van, nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg: neked mi az első dolog, ami eszedbe jut Petőfiről?
A Tisza. Hozzáteszem, nagyon sajnálom, hogy gyerekkorunkban nem vettük, nem vetették velünk komolyabban Petőfit. Ezért lehet az, hogy sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ő nemcsak egy hetyke bajszú, romantikus költő volt, hanem igazi látnok, aki száz-kétszáz évre előre látott, és megmondta, hogy ha nem vesszük kezünkbe a sorsunkat, elveszünk!
Bécsi Éva
