Emlékiratok

Próza

Képszám: 184692
Forrás: Fortepan / Horváth Péter

Évekkel korábban váltam meg egyházi tisztségemről, önként mondtam le a szolgálattal járó teherről, látszólagos csillogásról. Eljárt felettem az idő, sötét hajam rég megfakult, vékony szálai őszbe csavarodnak, állandóan fáj a gyomrom, vihar idején iszonyúan sajognak a csontjaim. Korábban soha nem feltételeztem, hogy megérem az időskort, védőszentemnek hála minden barátomat túlélem ebben a földi világban. Hetven esztendeje élek eleve elrendelt cél szolgálatában, egyre inkább hiszek elképzeléseim helyességében, a világról alkotott kép hitelességében. Pappá szentelésem pillanatától ugyanaz a személy vagyok, alakot öltött szellemiség, aki változó körülmények között igyekszik megfelelni egyháza elvárásainak. Hamarosan elszólítanak, kötelességszerűen összegzem az elvégzett munka eredményeit. Tisztázni szeretném, hogy javult-e általam a világ, ez a sajátos fényben tündöklő tömény gyarlóság. A kérdés túlságosan nyilvánvaló, a válasz fölöttébb kézenfekvő. Közvetlen környezetemre se tudtam hatni, a palota környéke is elhanyagoltnak tűnik. Az elmúlt évek során önmagamat se sikerült megismernem, fogalmam sincs, ki is vagyok valójában, milyen eszmeiséget képviselek. Az igazsághoz tartozik, hogy senki sem ismeri önmagát; szerepet játszunk folyamatosan, megtévesztő körülmények miatt hamisak a szavaink, torzultak a mozdulataink. Ostoba feltételekhez igazodva, előírásnak akarunk megfelelni. Szabályok kényszerítenek, ösztönösen alkalmazkodunk hozzájuk, betartjuk feltételeiket; másként nem működik ez a tökéletlen világ. Szerepjátszás során gyakran veszítjük el az irányítást, bűnös dolgok elkövetésére kényszerülünk. Az igazsághoz tartozik, hogy a zavaros körülmények ellenére felelősek vagyunk tetteinkért, a hozzám hasonló egyházi személy se jelent kivételt. Bíráim előtt el kell számolnom életem minden mozzanatával. Sokat tévedtem, eredményeimmel akkor sem lehetek elégedett, ha elnéző módon ítélem meg önmagamat, múltbéli tevékenységemet.

Suhanó árnyak vagyunk valamennyien; mulandó létre ítél bennünket a sors. Hamarosan elérkezik a pillanat, megismerem a végleges bizonyosságot. Rég letétbe helyeztem az összeget, amelyből tisztességes temetést rendezhetnek, remélem, a végrehajtással megbízott jogászok nem sikkasztják el a teljes összeget. A gyászoló hívők órákig állnak sorba, hogy leróják kegyeletüket, megérintsék ravatalom csipkéit. Deresedő fejű férfiak szomorú arccal bólogatnak, imát mormolva vesznek végső búcsút enyészetnek induló földi másomtól. Koldusok, vakok, leprások alázatosan követik a lassan vonuló gyászmenetet. Tiszta a lelkiismeretük, mentesek a mohóság bűnétől; csendes egykedvűséggel fogadják az élet terheit, alázattal viselik a rájuk mért csapásokat. Meggyőződésem, hogy halálomat követően nem tűnök el teljesen, maradandó lényeg képvisel, utolsó utamon tisztán érzékeli a résztvevőket, felismer mindenkit, aki megtisztel a jelenlétével.

Éjszakánként egyre kevesebbet alszom, álmok értelmén töprengve aggódom, meggyőződésem, hogy veszélyre utalnak. Ezekben a lidérces képsorokban nem az ismeretlen tűnik félelmetesnek, hanem a számonkérés bizonyossága, mely egy kiteljesedő felelősséget sejtet. Közelről ismerem az emberi jellemet, nem ítélek el és nem mentek fel senkit; az öncélú bíráskodás régóta nem tartozik jogkörömhöz. Önmagamat gyötröm, tudatosan kínzom magam a büntetés e szigorú fajtájával. Tisztelettel adózom kortársaimnak, akik elvek betartására törekszenek, és a kedvezőtlen feltételek ellenére siker koronázza tevékenységüket; ugyanakkor zavar a világ ziláltsága, fáj a rengeteg szenvedés, elszomorít a változatlanság, a sajnálatos tény, hogy esélyt se látok a körülmények javulására. Bosszant, hogy az ellentmondások okait az emberi szabadsággal, a döntés jogával magyarázzuk. Bárhogy erőlködöm, képtelen vagyok megnevezni a válságból való kiutat. Rejtély a javából; talán nincs is észszerű magyarázat, egyedül én képzelgek róla folyamatosan. Bele tudok tébolyodni a válaszok hiányába.

Taszít az emberi ostobaság, bosszant, hogy semmit nem fejlődik a világ, esélyét se látom a tökéletesedésnek. Középszerű emberek vesznek körül, hagyományokhoz ragaszkodva cselekszenek, tévedéseik ellenére meggyőződésük, hogy helyes úton járnak; makacsságuk miatt silányul szégyenletes kezdeményezéssé az ajándékba kapott lehetőség. Értelmetlen gyűlölködésben élnek, irigylik módos társaikat, szegénység miatt lázadnak, ugyanakkor a minta másolására is képtelenek; alkalmatlanok a sikeres ötlet végrehajtására. A saját képességeikben sem hisznek, gyarló kifogásokba menekülnek az észszerű cselekvés helyett.

Temérdek szenvedés, nyomor és betegség emészti őket, szajhák által terjesztett, idegen földről behurcolt kór ritkítja soraikat; tudnak a bennük tenyésző kórról, mégsem tesznek ellene, se erejük, se akaratuk nincs a változás végrehajtásához. Dühödt kifejezés ül az arcukon, nyugtalanítóan álnok fények csillannak a tekintetükben; elégedetlenségükben hangosan hőbörögnek, lázongva keresnek okot a céltalan pusztításra. Kizárólag azokat tisztelik, akiktől függenek, a büntetéstől való félelem teszi őket engedelmes alattvalóvá. Egyikük se különb a társánál, hasonló módon viselkednek, átmeneti siker érdekében minden álnokságra képesek. Alázattal keveredő képmutatás az életük, hajlongva fogadják a felsőbb utasítást, alkalmi haszonért, néhány dicsérő szóért, homályos ígéretért bárkit elárulnak. Előnyöket mérlegelve elismerik, hogy tisztességesen meg vannak fizetve; ostobaságukban fel se fogják, hogy véges időben, aprópénzért tékozolják szerény örökségüket.

Gyarló viselkedésük hiteti el velem, hogy hiányosságaim ellenére is különb vagyok náluk; a hozzám hasonlót az eszme vezérli, a hit megóv a túlzásoktól. Egyébként nincs jelentősége a minősítésnek, az utókor mondja ki felettünk a végső ítéletet. Megméretünk és könnyűnek találtatunk, pillanatok alatt feledkeznek meg rólunk. Jogosnak érzem a kirótt büntetést, vétkes nemzedékként, méltatlannak bizonyulunk a figyelemre. Képtelen vagyok elfogadni, hogy bennünket, szerencsétlen, fejlődésben megrekedt, gyarló egyéneket a saját képére és hasonlatosságára teremtett Isten.

Személyi szolgám támogatásával minden délelőtt sétálok egy keveset a palota folyosóin, ebéd után párnákkal bélelt karosszékbe telepedve diktálom emlékiratomat. Rétegek feltárása közben, a halhatatlanság egy sajátos formája ösztönöz. Felsőbb szándéknak engedelmeskedve cselekszem, egyfajta kényszer hajt, hogy elmúlt események legbelső lényegéről, rejtett okok rám gyakorolt hatásairól valljak. A pillanat fokozatosan azonosul a feladattal, észrevétlenül hasonulok elmúlt világok eszmeiségéhez; elvek által vezérelve lényegül maradandóvá a mulandó. Feledett korok kiválóságaira, nagyra becsült férfiak bölcsességére, gyönyörű hölgyek választékos viselkedésére emlékezem. Megidézett alakjaim egyéni hangon, igazságot idézve szólalnak meg; kötelességnek érzem, hogy tudásukat tanulságként hagyjam az utókorra. Szokatlan gondossággal jegyzem le az eseményeket, hogy a sorokat olvasva hiteles képet alkosson rólunk a jövő embere, alkalmassá váljon világunk jellegzetességeinek megértésére.

Nyugodt és eseménytelen pillanataimban elődeim írásait olvasom, különböző korok eszméit, a fejlődésre gyakorolt hatásukat hasonlítom össze; a múlt eseményei értékesebbnek tűnnek, több bennük a hitelesség, őszintébben hatnak. Mérlegelés közben gondolatok követik egymást, újszerű igazságok fogalmazódnak meg, kételyek válnak feleslegessé. A csend minőségén érzékelem a változást. Bonyolult szövegek értelmezése során egyre gyakrabban lepődöm meg, úgy tűnik, idős korom ellenére javul a látásom, a betűk felismeréséhez nincs szükségem nagyítólencsére, elegendő, ha az ablakon beáramló fénysávba húzódom. Isteni jelet, egyfajta bizalmat feltételezek az átmeneti gyógyulásban.

Érzéseiket titkoló emberek viselkedését figyelem, szokatlan kapcsolatokat elemzek, jelentéktelennek vélt események okait kutatom, feledettnek hitt mozzanatokat vizsgálok. Elmélkedés közben erősödik bennem a felismerés, hogy kitartó munkával valami maradandót alkothatok a mulandó feltételek között; örök hírnevet biztosíthat üzenetem, ha sikerül hiteles maradnom. A nemes cél érdekében a lehetetlennek vélt kihívást is vállalnom kell.

Fiatalon gyönyörű nők kedvese voltam, csillogó ajkak suttogtak szerelmes szavakat a fülembe. Csókok, ölelések, halk sikolyok idéződnek. Híresen szép, kacér asszonyokra emlékszem, akik rég eltávoztak az élők sorából. Hajuk színéről, arcuk vonásairól, csípőjük lágy hajlatáról kizárólag én tudok; ha eltűnök, örökre elfelejti őket a világ, kiesnek az utókor tudatából, emlékük megfakul. Értékeik miatt kötelességem megemlékezni róluk.

Forró nyári napokon koruknál idősebbnek látszó, felelősségtől megőszült férfiak keresnek fel, hogy sakkozás közben együtt értelmezzük a döntő eseményeket. Mozdulataik kimértek és darabosak, mint a fáradt embereké. Pillantásuk szomorú, ösztönösen kerülik az idegenekkel való érintkezést, rég nincs mondanivalójuk számukra. Egymás előtt nyílnak meg csupán, egyetlen szenvedélyük az emlékek idézése. Állhatatos kitartással kutatják a mélyben rejlő tényt, igazságra utaló töredéket; szavaik révén, sorra tárulnak fel egy visszavonhatatlanul elmúlt világ összefüggései. Korok iránti kíváncsisággal keresik a fontosnak vélt részletet, ok és okozat közötti kapcsolatot; féltékenyen őrzött titkok, talányok megfejtésein fáradoznak. Szavaikat értelmezve döbbenek a valóságra, sejtem meg, kik voltunk egykor, adott körülmények között, mekkora eszmét képviseltünk.

Szunyókálva hallgatom környezetem neszeit, csukott szemekkel emlékezem; mellékesnek vélt mozzanatok kíméletlen élességgel bukkannak fel a semmiből, jellegtelen pillanatok egyre bizalmasabb ismeretet sugallnak. Elmosódott alakok közelednek felém, titokban megfogalmazott tanulságról vallanak, örök igazságról, mely az idő múlásával sem halványul.

Elmúlt korok mozzanatait sorolva véletlenül se szeretném meghamisítani a történések sorrendjét, események menetét. Sorsokat idézve aprólékos részletességgel elemzem az emberi kapzsiság fontosságát, közösségre gyakorolt hatását. Köztiszteletben megőszült családapákra emlékezem, akik a világ minden kincsét birtokolni akarták; környezetük összes kacatját megszerezték, mert a tulajdont tartották fontosnak, a halmozásban látták a végső célt; veszélyes időkben gyűjtöttek vagyont, amikor gondot jelentett a tulajdon védelme. Kincseket rejtegetve váltak kiszolgáltatott áldozattá, mérhetetlen mohóságuk miatt hullottak ki az idő rostáján, váltak átlagos polgárokká, akikről rég megfeledkezett a világ. Megérdemelték sorsukat, csak gazdagok voltak, pénzen kívül egyetlen értékkel sem rendelkeztek, hírből sem ismerték az eszme fontosságát, fogalmuk se volt a hit erejéről.