Ébredés után elvégezni a gyászmunkát, lezárni a múltat. Mert van olyan, hogy az ember fia, különösen, ha magyarnak születik, olyannyira idegállapotba kerül egy portugál–georgiai Eb-mérkőzéstől, hogy képtelen beszédet írni, mégsem emlegethetjük a kolozsvári könyvvásár megnyitóján az angolok felmenőit.
Szóval hajnali öttől gyászmunka, aminek alapozásaként próbálok megfelelni a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben belém nevelt Benedek Elek-i eszménynek, miszerint „csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz a kasza”. Indulásból elbukom a próbát, mert tollam nincs, és a tabletem ugyan könnyű, de a kasza nehéz, pláne, ha negyvenfokos rézsűt kell vágni, éppen ezért hajnaloslag nézegetem a munkagépeket. Ez is a gyászmunka része, kapaszkodom a valóságba. Kertészkedünk, az asszonyé a szoftver, enyém a hardver, amíg ő gyomlál, nekem rendbe kell tennem a kertet, és bár próbáltam meghonosítani a méhlegelő fogalmát, Pista bácsi a maga 75 évével kiröhögött, ez itt nem Budapest, veregette meg a vállam, ha nem bírod a kaszálást, fogadj munkást, mondja egy palócivadék a székelynek, Elek apó somolyog. A hegyvidéki zsákfalu zsákutcájának végében a Kádár-kockánkat telepakoltuk könyvvel, ellensúlynak jó lesz a traktor, gondoltam, nem elég, kell hozzá kasza is, hogy valamennyire egész ember lehessek.
Úton errefelé már Platónt olvasok, épp ott tartok, amikor Phaidrosz mondja Szókratésznak: egyáltalán ki sem lépsz a falakon túlra, mire Szókratész: „Bocsáss meg, kedvesem! Tanulni vágyó ember vagyok, s a tájak és a fák semmire sem tudnak tanítani; csak az emberek, ott a városban”, amikor benzinkút, kávészünet. Benzinkúton írástudók, a városból mennek ki, jönnek ide, Kemény István amolyan városi ember, akitől tanulni érdemes, Győrffy Ákos viszont kimegy a falakon túlra tanulni a fáktól, mindkét életgyakorlat élhető, Wirth Imre őköltősége mellett akár meg is szobrozhatná őket a PIM muzeológusaként. Nem szobroznak, esznek, kávéznak, cigiznek. Üdvözöljük egymást, zavarba jövök, mert engem sofőr hoz, nem vagyok már egy közülük, ezért bosszúból jól beleírom most őket ebbe a megnyitóba.
Most vissza Platónhoz, aki azt mondja a Phaidrószban Szókratész hangján, mert az a mélyebb: „…legnagyobb javaink őrjöngésből (mániából) – de persze isteni adományként ránk szálló őrjöngésből – származnak”. A mániának három formája vagyon, idézem továbbra is Platónt: „A harmadik pedig a múzsáktól való megszállottság vagy őrület; ha ez megragad egy gyöngéd és tiszta lelket, felébreszti és mámorossá teszi, és dalban meg a költészet egyéb módján magasztalva a régiek számtalan tettét, neveli az utódokat. Aki azonban a múzsák szent őrülete nélkül járul a költészet kapuihoz, abban a hitben, hogy mesterségbeli tudása folytán alkalmas lesz költőnek, tökéletlen maga is, költészete is, és józan készítményeit elhomályosítja a rajongók költészete.”
Ez is gyászmunka, hogy ilyeneket olvas az ember, temetik, temetgetik a könyvet, az irodalmat, a Gutenberg-galaxist, mégis, vannak mániákusok, akik könyveket írnak, benzinkutakon kávéznak, mert el akarnak jutni azon mániákusokhoz, akik könyveket vesznek, és erre az egyik legjobb alkalom az, amit azok a mániákusok biztosítanak számukra, akik könyvvásárokat szerveznek, ezért vagyunk itt, találkoznak a mániákusok, mondom dühösen Platónnak, a megnyitóra írom a beszédet.
Közeledek már a határhoz, amikor azt írja nekem vissza Platón vigasztalásképpen, hogy „Mindenki előtt világos tehát, hogy maga a beszédírás nem szégyenletes dolog. […] Hanem az már – azt hiszem - szégyenletes, ha az ember nem jól beszél és ír, hanem gyalázatosan és rosszul.” Ezért idézlek téged, vágok vissza gonoszul Platónnak, ne idegesíts még te is, nem volt elég nekem ősbarcásként Cristiano Ronaldo csetlés-botlását nézni a tegnap este, az egyetlen alkalom lett volna, amikor neki szurkolok.
Szóval benne vagyok alaposan a gyászmunkában, ennek a szakirodalom szerint az első lépése a tagadás. Ezért akartam újraolvasni a Phaidroszt, mert Platón ebben a dialógusban fejt ki valami fontosat az írásról, aminek cáfolatául szerettem volna felmutatni ezt a könyvvásárt. Szókratész ugyanis megidézi Theith egyiptomi istent, aki feltalálta a számot, a számolást, a mértant és asztronómiát, továbbá az ostáblát és kockajátékokat, végül az írást is. Amikor ezeket bemutatta Ammón királynak, az írás kapcsán azt mondotta: „Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudomány varázseszközét találtam itt fel.” Az pedig így válaszolt: „…éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.”
Ezt szerettem volna tagadni, mondván, lám, Platón halála után 2371 esztendővel mégiscsak az írás hozza össze a mániákusokat, a percemberkék dáridója után nagyot végezni mégis mi jövünk, ez lett volna a tételmondatom, amit bepötyögtem Adyfalva mellett elsuhanva, a könyv nem halott. Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt az Iparművészeti Múzeum könyvkiállításának a megnyitóján viszont már bizonytalan voltam ebben, akkor úgy fogalmaztam: „A könyv elveszítette a magától értetődő utalásegészét. Hiába komplex információhordozó tárgy, az okoskütyük és az ébredező mesterséges intelligencia multiverzumában a Gutenberg-galaxis csak egy univerzum a lehetséges világok között. És én, a Gutenberg-galaxis magyar planétájának ősembere riadt kíváncsian nézem a féreglyukakon érkezőket, remélem távozásukat. Ülök a barlangomban, és a téridővándorok ajándékozta okoskészülékemen pötyögöm ezeket a sorokat. És mivel így írok, úgy érzem, hogy a barlangom tulajdonképpen csak okosképernyőkből álló üvegkalicka.
Ez a bajom.
Eltűntek a könyvtéglák a könyvfalból – és a legnagyobb rémületünkre az elménk ezáltal nem nyitottá vált, hanem megszűnt elménknek lenni. Az akárki gondolkodik helyettünk, az akárki beszél belőlünk, az akárki mindig valami más, az akárki tehát senki. Az akárki mondandója ma mindösszesen annyi, hogy mi mindannyian ökológiai lábnyomok vagyunk.”
Hát ezért kell a kasza. Gyászmunkában kaszálom az ökológiai lábnyomomat, mert ha nem állok bele, felveri a gyom, amit lehet ugyan méhlegelőnek nevezni, de a következményekkel terhelt valóságban az olvasata mégiscsak az, hogy nem végezted el a munkát. Ez ad reményt ebben a multiverzumban, hogy a valóságban mégiscsak létezik következmény, vagyis idő, vagyis végesség, vagyis felelősség. Ennek a kézzelfogható valóságnak része a könyvtárgy is, ezért pakoltuk tele a Kádár-kockát is velük, így vált otthonunkká.
Platón ott tévedett, hogy az emlékeztetésnek is lehet felhajtóereje. 2371 éve megy az írás által előrébb a világ, az ókortól a napjainkig mégicsak a valamilyen papíralapú könyv emlékeztetett arra, kik voltunk, ezért lehettünk azok, akik vagyunk. Kapaszkodjunk továbbra is belé, hogy valakik maradhassunk. Mániákusok vagy kabócák népe, ugyanaz.
Ja, és hogy jönnek ide a kabócák? Szókratész meséli, hogy „a kabócák valaha emberek voltak, még a múzsák megszületése előtt; mikor aztán megszülettek a múzsák és felcsendült a dal, az akkori emberek közül némelyek akkora elragadtatásba estek a gyönyörűségtől, hogy dalolva megfeledkeztek ételről-italról, és észrevétlenül meghaltak. Tőlük származik a kabócák népe, amely azt az adományt nyerte a múzsáktól, hogy nincs szüksége táplálékra, hanem születése után azonnal étlen-szomjan énekel, míg meg nem hal, aztán a múzsákhoz jutva hírül viszi, hogy a földiek között ki melyik múzsát tiszteli.”
Gyönyörű mese. Rólunk szól.
