Ha áttekintjük az 1994-es év filmtermését, meglepően sok klasszikusra bukkanhatunk. Az évjárat nívóját emelte mások mellett a főszereplő Brandon Lee tragikus halála nyomán legendássá vált A holló, az időközben szintén klasszikussá lett A remény rabjai, a Forrest Gump, de ekkor mutatták be Luc Besson sikerfilmjét, a Léon, a profit, a Disney pedig Az oroszlánkirály című animációs filmjével robbantott a mozikasszáknál.
Ebbe a pezsgő közegbe landolt Quentin Tarantino sorban második filmje, a Ponyvaregény, amelyet kereken harminc éve mutattak be a nagyközönségnek, a ’94-es cannes-i ősbemutató után – ahonnan el is hozta a legjobb filmért járó Arany Pálmát. A következő év elején ugyan sok Oscar-jelölést kapott a film, az erős felhozatal okán azonban „csak” a legjobb forgatókönyvért járó díjat kapta meg Tarantino és akkori szerzőtársa, Roger Avary. (Abban az évben egyébiránt a Forrest Gump tarolt a díjátadón, összesen hat szobrocskát, köztük a legjobb filmért járót is bezsebelve.)
De a filmrendezőnek nem volt oka panaszra: a nagyjából nyolc–nyolc és fél millió dolláros költségvetésű film hatalmasat ment a mozikban, összesen közel 214 millió dolláros (77,9 milliárd forintos) bevételt szerzett világszerte, ebből több mint 107 millió dollár az amerikai moziktól folyt be. A siker Tarantinót a filmes szakma krémjébe repítette, a főszereplőknek, John Travoltának, Bruce Willisnek, Samuel L. Jacksonnak és Uma Thurmannek pedig hatalmas lökést adott a színészi pályán. Travoltának és Willisnek kifejezetten nagy szerencséje volt a mozival: azóta is gyakran előkerülő megállapítás, hogy a két színész másodvonalbeli közönségfilmek közt megrekedt karrierjét a Ponyvaregény húzta vissza a lejtőről.
A kimagasló eredmények ugyanakkor sosem biztosítják azt, hogy egy alkotás kultstátuszba kerüljön a filmművészetben – és ebben az esetben sem a számok tették naggyá Tarantino egyik fő művét. Nyers, de briliáns humora, kissé anakronisztikus, de éppen emiatt időtálló stílusa, mai napig használt, szállóigékké vált szövegei és az internet világában mémekként tovább élő fordulatai, jelenetei tették a Ponyvaregényt a mozifilmek felső polcára. Alább vállalkoztunk a lehetetlenre, és összeválogattunk ötöt a kultfilm legemlékezetesebb pillanataiból.
Vincent Vega és Mia Wallace Chuck Berryre ropják
A lista megkerülhetetlen eleme John Travolta és Uma Thurman, azaz Vincent Vega és Mia Wallace közös táncjelenete, melyet a Jack Rabbit Slim’s nevű bár táncparkettjén adnak elő Chuck Berry Never Can Tell című dalára.
Az ’50-es és ’60-as évek americana életérzésének minden esszenciáját megragadó miliőben feltűnnek Marilyn Monroe- és Buddy Holly-hasonmások, régi amerikai autók karosszériájából átalakított asztaloknál szürcsölhetik a vendégek az ötdolláros (!) shake-et, miközben a Rumble vibrál a hangszórókból. Mi más lehetne egy ilyen hely esti főeseménye, mint egy vérbeli twistverseny – amelyet aztán főhőseink, az eleinte félszeg Vincent és a randira vitt bűnvezérfeleség Mia meg is nyernek, néhol esetlen, komikus-ironikus mozdulataikkal.
Érdekesség, hogy a twist motívumait unalmasnak találó Travolta különböző amerikai táncstílusok fogásait összeömlesztő rögtönzéséből állt össze a „koreográfia”, a jelenet felvétele közben pedig Tarantino a pódium széléről bekiabálva instruálta a színészeket, hogy épp melyik figurát szeretné látni tőlük.
A heroin és az autóvezetés
Lévén a Ponyvaregény egy alvilágban játszódó történet, magától értetődő, hogy a drogabúzus is hangsúlyosan jelen van a képsorokon. A világ különböző pontjain más-más mértékben, de még mindig tabutémának számító kábítószer-használatot azonban zavarba ejtően érzéki módon mutatta be Tarantino. Nem a kokainra gondolunk, amit a film egy-egy pontján a szereplők olyan természetességgel szippantanak fel, mint mások a levegőt veszik. A tudatmódosítás addikciós szempontból igen súlyos válfajáról, az intravénás szerhasználatról van szó, melynek a rendező nem épp elhanyagolható körítést szentelt.
A rövid szekvenciában egy játékfilmhez képest már-már naturalista módon láthatjuk a bőr alá behatoló tűt és a belövés előkészületeit, majd a valóságtól egészen messzire szakadva – bár igen stílusosan – éjszakai kocsikázás veszi kezdetét a főnök Marsellus Wallace házáig. Noha a módosult tudatállapotban való járművezetést roppant felelőtlen tettnek tartjuk, mégis érdemes kalapot emelnünk a képsorok megkomponálása előtt, aminek elválaszthatatlan eleme az aláfestő zene is. Tarantino egyik legzseniálisabb húzása filmzenei téren a The Centurians (bizonyos források szerint The Centurions) nevű szörfrockzenekar Bullwinkle Part II. című, egy korábbi verzióból lassabb tempóra, fülledt, pszichedelikus hatásúra átírt instrumentális dalának felhasználása volt.
Az összhatáshoz nagyban hozzátesz John Travolta játéka, aki bevallása szerint korábban sosem használt heroint, viszont szóbeszédből hallotta, hogy az élmény valamelyest hasonlít ahhoz, ha valaki nagy mennyiségű tequilától bódultan beleül egy meleg jakuzziba. A jelenetre való felkészüléshez végül ezt a metódust használta a színész a heroin kipróbálása helyett. A hasonlóságról szőtt mendemonda a film tanúsága szerint igaznak bizonyult.
Az a bizonyos bibliai idézet
A Samuel L. Jackson által megformált bérgyilkos, Jules Winnfield Szentírásból származó beszéde egyike a Ponyvaregény – és úgy egyáltalán a filmművészet – legtöbbször idézett sorainak. A vérfürdőt megelőző teátrális előadás afféle magyarázat Jules részéről az idézet első elhangzásakor. Egyrészről magyarázat saját maga számára, hogy miért is kell megölnie a célpontot vagy célpontokat: az „eltévelyedett” emberekre a világ dolgait elrendező, mindenható hatalom végrehajtójaként csap le, azaz más akaratából, de a rend fenntartása érdekében bünteti meg őket. Másrészről pedig felkészíti az áldozatot az erőszakra és annak elkerülhetetlenségére: bevégeztetik büntetése, amely elől hiábavaló volt elfutnia. (Ezt értelmezi újra Jules az éttermi zárójelenetben.)
Bár a jelenet örökre egybeforrott Samuel L. Jacksonnal, a film előkészületeikor egyáltalán nem volt biztos, hogy őt választják majd a szerepre. Tarantino eredetileg Laurence Fishburne-re (a későbbi Mátrix Morpheusára) szabta Jules alakját, aki végül nem vállalta a megbízást. Helyette Paul Calderón mutatkozott esélyesnek a feladatra. Ő első körben jobbnak is bizonyult Jacksonnál, aki azonban a második meghallgatáson fordítani tudott. A történetek szerint a szereppróba helyszínére érő Samuel L. Jacksont egy castingasszisztens összekeverte Fishburne-nel, aki ezen annyira felpaprikázta magát, hogy a meghallgatáson egyenesen kikelt magából Jules megformálása közben. A düh jótékony becsatornázásával végül annyira remekelt, hogy egyértelmű volt, Jules szerepe neki jár, Calderónnak pedig egy mellékszerep jutott.
Megjegyzendő, hogy habár említettük az imént, hogy a bűnöző szájából bibliai idézet hangzik el, ez azonban nem teljesen igaz. A jelenetben használt szöveg nyomokban ugyan valóban Ezékiel próféta szavaira támaszkodik, Tarantino azonban élt művészi szabadságával, és egy jóval karcosabb, egyben „szavalhatóbb” változatot kerekített belőle. Így esett, hogy bár a Szentírásra hivatkozik Jules a filmben, az elhangzó mondatok nem a Bibliából származnak, hanem a szövegkönyv megírásakor születtek.
A problémamegoldó
Noha Harvey Keitel a film egyetlen fejezetében játszik, a problémamegoldó szakember, Winston „a Farkas” Wolfe bőrében mégis maradandót alakított. A Vincent és Jules „munkabalesetének” eltakarítását menedzselő elegáns úriember csipkelődő humorával és jól fésült, fölényes higgadtságával olyan archetípust testesít meg, amelyre mindannyiunknak szükségünk lenne életünk bizonyos pontjain: egy olyan emberre, aki egy kaotikus helyzetben a megoldhatatlannak tűnő problémáta a legtriviálisabb megoldással áll elő.
A szerep legendás megformálásához ugyanakkor az is kellett, hogy az akkorra már a filmes veteránlét kapujában álló – és a Kutyaszorítóban című filmben már bizonyított – Keitelre írta Tarantino a karaktert. A rendező egyébként épp a szóban forgó fejezetben tűnik fel Jimmie Dimmick szerepében, akihez a vérben úszó autóval érkezik meg a két pórul járt bérgyilkos.
Ahol minden elkezdődött: a nyitójelenet
Amolyan „ponyvaregényes szerkesztésmóddal” a film nyitójelenetét hagytuk listánk végére. Az in medias res kezdés nem minden mozinak áll jól: egy dinamikus, pörgő felütés ugyan könnyen megragadhatja a nézők figyelmét, azonban annál érdekesebbnek és markánsabbnak kell lennie az azt követő jeleneteknek, ha azt akarják a filmkészítők, hogy a közönség ülve is maradjon a fennmaradó másfél–két órában.
Tarantino az unalomnak még csak a lehetőségét sem adta meg: a nyitány meglepetésszerű hangnemváltásai, majd a cselekményt gyorsan elvágó főcím, na meg Dick Dale Misirlou-ja a székekhez passzírozták a mozizókat. Tim Roth és Amanda Plummer kicsinyes rablópárosa egyszerre vicces, dühös, hangos, kissé talán rejtélyes is, ám leginkább meghökkentő. Ugyanúgy, ahogyan a Ponyvaregény mind a 154 perce a mai napig az.
