Mátyás Viktória, a Ludwig Múzeum restaurátora a Frey úr ír című kiállításra készülve ötven éve rejtőzködő Frey-műre bukkant, amely egy másik Frey-festmény alatt lapult.
Mint minden bemutatandó kép esetében, a kiállítást állapotfelmérés előzte meg, amely során a restaurátor feltérképezte a műtárgyakat, és leltárba vette felületi és hátoldali eltéréseiket, sérüléseiket. Ennek során egy bizonyos képnél meglepetés érte a szakembert. „Elsőként az tűnt fel, hogy a felső kép léckerete alól két vászonszél kandikál ki. Sokszor előfordul ugyan, hogy meghosszabbítják, kiegészítik a húzószélet egy újrafeszítés során, emiatt két vászonszél látszik, ez azonban másképp nézett ki” – mesélte Mátyás Viktória.
Szokatlan volt az is, hogy a festmény elő- és hátoldala nincs egymással összhangban.
„A képek öregedési hasadásai, repedései, gyűrődései a vászon hátoldalán is tetten érhetők. Ebben az esetben azonban a hátsó részen másféle mintázat jelent meg, mint amit a festmény eleje indokolt volna.” Ebből már sejteni lehetett, hogy a felső festmény alatt valami lappang.
Miután a felső, 01.01.72 címet viselő mű tulajdonosa, a Ludwig Stiftung jóváhagyta a restaurálási tervet, megkezdődhetett a keretről való leválasztása. Mátyás Viktória elmondta, hogy ez a festményt nagyon hanyagul feszítették fel. A súrlófényes felvétel sok hullámot jelzett, a léckeretet levéve pedig látszott, hogy a vásznat túl lazán, kevés szöggel és nem pontosan rögzítették a vakkeretre. Ezekből a jelekből feltételezhető volt, hogy Frey ideiglenes megoldásnak szánta a rendhagyó eljárást. Rieder Gábor művészettörténész, a kiállítás kurátora megerősítette ezt, hozzátéve, hogy a képek egymásra feszítése provizórikus megoldás, és jellemzően a művek szállítását könnyíti meg. Ebben az esetben is ez történhetett.
Azt azonban az már nem lehet kideríteni, hogy miért maradt egy kereten a két kép.
A művek Adorjáni Csaba neurológus tulajdonában voltak, aki baráti viszonyt ápolt Frey Krisztiánnal, és nagy mértékben segítette a pályáján. Rendszeresen vásárolt tőle, anyagilag segítette, és 1982-ben a praxisában önálló kiállítást is rendezett a munkáiból. Rieder Gábor feltételezése szerint a két festményt Frey elvitte az orvoshoz, hogy segítsen az értékesítésükben. Erre utal a felső kép szélén található felirat: „Eladó. A tekercs is.” Aztán valószínűleg elfeledkeztek az alul rejtőző képről, ezért maradt fölötte a felső.
A két kép mindössze néhány nap eltéréssel készült. Datálásukat megkönnyíti Frey mániákus, naplószerű időpontrögzítési szokása, vagyis a festményeken szereplő számsorok, amelyek készülésük pontos idejét jelölik.
A 01.01.72 című mű a korábbi, ezt 1972. április 1-jén festette. A címet utólag adták neki, a számok a készülés dátumára utalnak, ám a gyűjteménybe kerüléskor félreolvashatták az arab számsort, pedig az alul szereplő IV-es szám alapján biztosak lehetünk benne, hogy a 01. valójában 04, vagyis a január helyesen április.
Ez az időszak Frey pályájának csúcsa. Zürichben élt, és nagy mennyiségben „gyártotta” ezeket a pasztózusan megfestett műveket. A szürkés festékrétegbe az ujjával írt szöveg nagy része dekódolhatatlan, erejét a vizualitás adja. Csupán a nagybetűs részek olvashatók. Ezek többnyire dátumok és Frey feleségeinek, szeretőinek keresztnevei.
A két festmény egyaránt kvalitásos, sokmilliós értéket képvisel.
Mátyás Viktória elmondta, hogy az alsó festmény sokkal jobb állapotban van, aminek egyrészt az oka, hogy precízen feszítették fel a keretre, másrészt az, hogy a fedő vászonnak köszönhetően védve volt a külső hatásoktól. A pasztózusan festett részek a kép szélein deformálódtak, amikor a másik festményt e fölé feszítették. „Az olajképek száradása lassú folyamat. Amikor Frey a felső képet ráfeszítette az alsó festményre, még képlékeny volt, emiatt néhány helyen megnyomódott.”
A 01.01.72. című festmény közepén hajtásvonal látható, a festő valószínűleg félbehajtva tárolta a műtermében. A restaurátor elmondta, hogy ennek eltüntetése nem indokolt. A mű nem igényel invazív beavatkozást, mivel a festékréteg jó megtartású. „A kidudorodást vákuumasztalon történő vasalással lehetne eltüntetni, ez azonban megnyomná és kifényesítené a festékrétegeket, ami nem felelne meg az alkotói szándéknak, mert a festmény felülete módosulna.”
A szétválasztás azonban nem okozott nehézséget. A felső festményt alul az újrafeszítés során poliészterszövettel támasztották meg, ezáltal a hátoldala is védve marad. „Ötven éven át egy másik festmény támasztotta ezt a művet; ha most magában állna, az sokkhatás lenne a vászonnak” – magyarázta a restaurátor.
A rejtőzködő mű tulajdonjoga is izgalmas. A Ludwig Stiftung Adorjáni Csaba özvegyétől, Adorjáni Katalintól vásárolta meg a felső képet, anélkül, hogy bármelyik félnek tudomása lett volna az alul rejtőzőről. Mivel az adásvétel csak a felső képet érintette, jog szerint az alsó festmény tulajdonosa továbbra is Adorjáni Katalin.
Az előkerült festmény a Ludwig Múzeum raktárában pihen, míg a másikat a kiállításon meg lehet tekinteni március 20-ig.
