Az Elfogy a levegő sokkoló mestermunka: egy feltartóztathatatlan eszkaláció története (címe József Attila Levegőt!-jére utal, és ennek az írásnak a címe is onnét vett idézet). Ebben a filmben mintha természeti jelenségek módjára rohanna minden egyre rosszabb és rosszabb irányba, teljesen függetlenül attól, ki mit szeretne, hogyan tiltakozik ellene, és a félelmetes cunami mintha mindenestül maga alá tudna gyűrni józan észt, erényt, kiválóságot, méltányosságot, emberi és szakmai minimumot. Hogy a középszerű, a hitvány, az ostoba hogyan és miért kerekedhet felül, hogy mi a riasztó romlás oka, és miért tűnik a dolog törvényszerűnek, arról régóta gondolkodom már, és egy ideje a mindenkori fennálló (rend) hatásának tulajdonítom. Ez közelebbről azt jelenti, hogy minden társadalomban úgy rendeződnek el a dolgok, ahogyan az emberek természetesnek tartják, mert mindannyiunk fejében ott az igazodási készség, kötelességtudat, sőt az a meggyőződés, hogy bizonyos cselekvési lehetőségek ki vannak zárva, míg mások helyesek és elvártak.
A titok nyitja éppen az, hogy helyes és elvárt sokak képzeletében egybeesik. Mintha lenne bennünk valamilyen titkos műszer, amely tévedhetetlenül jelzi, mikor mi a kellően konformista, helyesen igazodó reakció, és hogyan simulhatunk bele hézagmentesen a tömegbe. Aki ellentmond, szembemegy a nagy folyamatokkal, az kissé mindig önveszélyes, környezetének rosszallását kiváltó ember. Ön- és közveszélyes egyszerre, hiszen egy másik világra nyit ablakot, és egész valójával állítja, hogy létezik alternatíva.
Bizonyos esetekben létezhet is, de esetleg évtizedekbe telik, mire megvalósulhat, például mert komplett intézményrendszerek átalakítására van hozzá szükség. A társadalom gépezet, és az egyes embernek csak a készségesen forduló csavar szerepét ajánlja fel, ami részben érthető is, hiszen mi lenne, ha ezt a rendet a többség nem fogadná el? Nem indulnának el a buszok, nem kezdődne el reggelenként a tanítás, nem nyitnának ki a boltok és a hivatalok, és így maga az élet válna lehetetlenné. Elvárjuk, hogy a világunk kiszámítható legyen, és meg is kapjuk: kiszámíthatóan rossz. Sokak munkája, összehangolt tevékenysége, de mindenekelőtt rendigénye van emögött, arról nem is szólva, hogy mi történik azzal, aki ellenáll.
Szociológiaelmélet-tanárunk annak idején hatalmas akcióábrákkal szemléltette a társadalom működését, a tökéletesen összehangolt mechanizmust, amelynek minden szereplője az összes többi szereplővel anélkül működik együtt, hogy tudná: ezzel valamilyen nagyobb törvényszerűséget teljesít be, önmagánál magasabb érdeket szolgál. Ám aztán gyanús lett valami. A rendnek ez a csaknem idilli képe számomra nehezen volt összeegyeztethető az emberi természettel, legyen szó akár lustaságról, akár önfejűségről, akár a különbözés természetes igényéről. Amikor rákérdeztem a dologra, hamar kiderült a turpisság. A tanár válaszában pontonként végigvette, mi történik, amikor valaki „deviáns”: előbb-utóbb garantáltan dolga akad valamilyen erőszakszervezettel, és a margóra kerül: állását, lakhatását, presztízsét, sőt esetleg a hazáját is elveszti. A működési zavar, fennakadás olyan mumus, amelyet mindenáron ki kell küszöbölni, és ezért a legnagyobb fenyegetéssel kell elejét venni. Meg kell értetni az egyénnel, hogy egyenesen önmagát veszti el, ha nem igazodik, mert itt és most, ebben a fennállóban kizárólag így maradhat tanár, orvos, újságíró.
Ana (Krasznahorkai Ágnes) jó tanár, sőt az erdélyi magyar gimnázium legjobb tanárának tűnik. Olyannak, aki egészen belsővé tette tanári szerepét, ezért mindig kicsit többet ad, és igazán szívén viseli a diákjai sorsát. Ám mivel a Rimbaud és Verlaine szerelméről szóló Teljes napfogyatkozást ajánlja nekik otthoni megnézésre, egy vérmes apuka – aki nem mellesleg jelentősen hozzájárult az iskolai tornacsarnok-építéshez, vagyis „valaki” – feljelenti, és ez a meghurcolásához vezet.
De ez csak az egész film ismeretében áll így össze: kezdetben úgy tűnik, „nem történt semmi” (mint ahogy nem is), és ha mégis, a probléma annyira jelentéktelen, hogy könnyen elsimítható. Sok minden szól amellett, hogy valóban így legyen, mégis újabb és újabb, egyre nagyobb hullámokat vet az ügy, és ezek végül magukkal ragadják Anát. Erről a szerkezetről Dino Buzzati Hét emelet című novellája jut az eszembe, amelynek hőse valamilyen jelentéktelenül apró egészségi problémával egy olyan kórházba kerül, ahol a hetedik emeleten a legenyhébb, a földszinten pedig a legsúlyosabb betegségben szenvedőket kezelik. Ő nagy megkönnyebbülésére a hetedik emeletre kerül, ám aztán ilyen-olyan magyarázatokkal, áltatásokkal egyre lejjebb és lejjebb helyezik, míg végül elfogy a remény: már nem marad több tere az önáltatásnak. Ana kezdetben egyszerűen nem akarja elhinni, hogy komolyan vehető az ellene tett panasz, majd azt, hogy az iskola, az őt kedvelő-becsülő igazgató (Skovrán Tünde) komolyan veszi, ám aztán fokról fokra nyilvánvalóvá válik számára, hogy senkire sem számíthat. Hiába keresi meg az arrogáns (s mint kiderül, érzékeny fiát megnyomorító) apát, tiltakozik, fellebbez, védekezik igaza biztos tudatában, a méltatlan eljárás öngerjesztővé válik, egyre magasabb szintekre kerül. Az, hogy valójában mi történt, egy idő után már senkit sem érdekel – de nem is adódik alkalom, hogy érdemi és igazságos döntés szülessen, mert az új meg új aktákon téves, elferdített vagy hazug információk érkeznek a döntésre hivatott személyekhez, az egyre nagyobb bizottságok tagjaihoz. Ana jól teszi ugyan, hogy úgy viselkedik, mintha komolyan vehető lenne az eljárás, hiszen más fórum nem kínálkozik számára az igazsága, tanári szabadsága védelmére. De egész világa csúszik ki alóla. Minden, amiben hitt, amit képviselt, egyszerre vész el: olyan gyorsan és rémálomszerűen, mintha átok sújtaná. A katasztrófasorozat ráadásul nem marad jól behatárolható körben, hanem kiterjed életének egészére, sőt a filmben látható híradó-tudósítások tanúbizonysága szerint az egész világra, amelynek válságjelenségei szintén egyre hevesebbek és leküzdhetetlennek tűnők. Ana Nyugat-Európában dolgozó barátja úgy dönt, hogy egy év után sem tér vissza Romániába, és adottnak veszi, hogy ő kiköltözik hozzá, ismerősök révén éttermi állást szerezne neki. Nem képes őt meghallgatni, és nem tartja tiszteletben, hogy Ana számára hivatás a tanítás: egyre nő közöttük a lelki távolság. Ana édesanyja demencia tüneteit mutatja, és megharagszik, amikor ő idősotthoni elhelyezés ügyében kezd tájékozódni.
Olyasmi zajlik, ami mindenkinek (még a tanításba illetéktelenül beavatkozó szülőknek is) rossz, és mégis minden a legnagyobb rend és szervezettség, példás ügykezelés eredményeként veszi el a levegőt a legjobbaktól. Legalábbis a felszínen, mert a mélyben fortélyos félelem igazgat. Az iskola nem kapja meg a várt támogatást, és egyértelmű, hogy ennek Ana ügye az oka. Az igazgatónő azt teszi, amit az iskola – és persze a maga vezetői pozíciójának megtartása – érdekében a leghelyesebbnek tart, de eközben elárulja a szakmát: mindent elvtelenül felad a túlélés érdekében. Krasznahorkai Ágnes és Skovrán Tünde briliáns párosa a film csúcsjelenetében, a mindent eldöntő tárgyaláson „kétszólamú dal” arról, hogyan maradhat valaki a végsőkig, sőt a biztos vereség tudatában is elvhű, vagy mehet tönkre, deformálódhat felismerhetetlenné a körülmények szorításában. Hasonlóan nagyszerű Szász Anna a középszerű, sértett Margit szerepében, aki nagy kéjjel működik közre Ana ellehetetlenítésében, és Tordai Tekla kezdetben tanácstalan, később kíméletlen tekintete is utánozhatatlan humorral képes érzékeltetni, milyen az események sodrásában először elbizonytalanodó, helyét kereső, majd a megfelelő vágányra rátaláló és a gyengékre uszuló kisember: az ideális fogaskerék.
Moldovai Katalin filmjének erejét kiváló szerkesztése, ritmusérzéke, fegyelme, néhol pedig szűkszavúsága adja. Igaz, az utóbbit mintha fontos pontokon túlzásba vinné: nem tudjuk meg például, hogy milyen baleset érte Ana édesanyját, és Viktor öngyilkosságát is nagyon „takarékosan” hozza tudomásunkra (olyannyira, hogy a társaság egy része, amellyel a filmről beszélgettem, kétségbe vonta, hogy egyáltalán megtörtént). Az elhallgatások azonban inkább javára válnak a filmnek, mert így arra koncentrálunk, ami valóban fontos, és időről időre költői dimenzióba emelkedik az amúgy rögvaló és lehúzó. A költőien hatásos pillanatok közé tartozik az ünnepség jelenete, amelyben a fiatalok lázadásból lejátsszák az elhunyt Viktor diktafonra vett versét. E ponton jólesően kísért a Holt költők társasága szelleme – és örömmel nyugtázzuk, hogy mégiscsak van remény. Hogy mégsem ment veszendőbe minden, amiért Ana dolgozott.
Fotók: Mozinet
