Révész Sándor történeti munkáiban mindig „hősei” lelkével, sorsával, önértelmezésével is behatóan foglalkozik, és igyekszik hozzájuk annyira közel kerülni, amennyire csak lehet. Ennek nem mond ellent, hogy 1995-ös monográfiájának az Antall József távolról címet adta, és az sem, hogy Dobiról szóló könyve bevezetésében – mintha egy lehetséges vád ellen védekezne – ezt írja:
„A közelről nézés azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szerző közel került volna vagy az olvasóját közel kívánná tolni könyvének főszereplőjéhez. (…) egyáltalán nem érzi magához közel (…) sem az életstratégiáját, sem a személyiségét.”
Az életutat és -művet parádésan summázó zárszóban azonban ellentmondani látszik önmagának, amikor – igaz, fontos megszorításokkal – elismerését fejezi ki Dobinak nemcsak a korábbi, minden mérce szerint tiszteletre méltó, hanem a háború utáni törekvései iránt is, másrészt azt a szerző számára „szörnyű és (...) nagyon kínos következtetést” vonja le, hogy
Dobi nem igazán tehetett mást, mint amit tett, ha meg akarta őrizni a cselekvő- és hatóképességét.
Úgy tűnik, Révész számára állandó dilemma, hogy történészként mennyire lehet szubjektív, és mennyire engedhet teret az érzéseinek, noha „lírai alkata” sokkal inkább „hozzáadott értéke” a munkásságának, mint fogyatékossága. (Ezért is volt kivételes teljesítmény 1999-ben megjelent, Egyetlen élet című monográfiája a Nagy Imre-perben halálra ítélt Gimes Miklós újságíróról, aki keményvonalas kommunistából lett a szabadságeszme vértanúja. Azzal a könyvvel átélhetővé tette, hogy történelmi és személyes bizonyos kitüntetett pillanatokban szorosan összetartozhat.)
Dobiról szóló munkája szokás szerint rendkívül alapos, és ami a mezőgazdaságra vonatkozó szakaszokat illeti – mivel Dobi agrárpolitikus volt, érthetően – néhol már-már szakpolitikai részletességű, ám bizonyos fontos kérdésekre, mint maga is elismeri, nem képes (talán mert nem is lehet?) válaszolni.
Dobi életpályája a lehetetlen és a képtelen jelzőkkel jellemezhető a legtalálóbban.
Hat elemit végzett, és a legmélyebb paraszti szegénységből jött, a negyvenes évek második felében mégis kétszer volt állam- és földművelésügyi miniszter, majd 1948 végétől 1952 nyaráig miniszterelnök, attól fogva 1967. április 14-éig pedig az elnöki tanács elnöke (azaz államfő). Mindez több szempontból sem érthető. Sem alkalmas nem volt ezekre a feladatokra, sem nem tűnik utólag különösebben nagy játékosnak, kamarillapolitikusnak, taktikusnak. Jellemző például, hogy magánbeszélgetésekben gyakran és következetesen kirohant „a kommunisták” ellen. (De 1959-ben azért belépett az MSZMP-be.)
Rejtő-bohózatok hősei ilyenek; a bankigazgatónak hitt kifutófiúk, akik legfeljebb egy-két napig élvezhetik pünkösdi királyságukat, és állandóan rettegniük kell, hogy mikor derül ki a turpisság. Dobi azonban irigylésre méltó öntudattal csinált végig mindent, és semmi jele nincs annak, hogy bármikor is azonosságproblémái lettek volna.
Rugalmasan igazodott a mindenkori brosúrához, mondta, amit mondani kellett, noha előző héten még az ellenkezője volt érvényes.
Mint a munkás-paraszt szövetség paraszti oldalának megtestesítője évtizedeken át kellően fontos volt és maradt a hatalom nála sokkal fontosabb tényezői számára, hogy megtartsák. De hogy hogyan élt túl mindent, az ennek ellenére is rejtély: neve egy ideig szerepelt a Rajk-per tervezett vádlottjaié között, és az 56-os forradalomban is a helyén maradt, együttműködött. Közjogi értelemben szükség is volt rá a Nagy Imre-kormány megalakításához, de úgy tűnt, „át is állt”, már csak korábbi kisgazda voltából következően is. Ám a forradalom leverése után sem jött zavarba, és nem rendítette meg a karrierjét, hogy közben minden az ellenkezőjére fordult, hogy bevonultak a szovjetek, és Budapest fontos pontjain keletkeztek foghíjtelkek. A református születésű Dobi élete mintha a predesztináció iskolapéldája lenne. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindez így egyáltalán lehetséges lett volna-e, ha nem volt pontról pontra megírva már a teremtés pillanatától fogva.
Révész azért ad egy fontos szempontot, hogy megértsük, mi segítette Dobit az útján:
a jelentéktelensége, és hogy lenézték, nem számoltak vele komoly politikai tényezőként.
Forrest Gump és Zelig jut eszembe róla, aki ott áll ugyan a legjelentősebb történelmi tényezők között a fotókon vagy a híradórészletek filmkockáin, sőt – mint Zelig – kiválóan alkalmazkodik, és politikusok között politikusként viselkedik, de – mint Forrest Gump – kisember marad a nagyok között is.
És éppen ez az utóbbi vonása teszi leginkább rokonszenvessé. A „nagyok játékában” nem osztottak neki lapot, de ő megtalálta és kitartóan gyakorolta, ami által a leghasznosabb lehetett, és amit még szeretett is: sokat járt vidékre, ült az „övéi” körében, parasztházakban, borospincékben, és őszinte érdeklődéssel hallgatta, kérdezgette őket. Benne bíztak, neki elmondták. Kivételesen hiteles volt ebben a szerepében: „mindenki Pista bácsija”, aki valóban ismerte a paraszti életet. Sőt néha még kaszát is ragadott, amikor aratás idején vetődött a búzamezőre, és nemcsak morzsolgatta a búzaszemeket, mint Rákosi.
Rengeteg olyan esetet sorol fel a könyv, amikor kivételes befolyását latba vetve segített is: egyszerű emberek ügyes-bajos dolgaiban éppúgy, mint partvonalra tett, kitelepített vagy börtönbe került, munkát kereső régi politikustársak húsba vágó sorsfordulóin. Állandóságot jelentett, jóindulatot közvetített egy olyan világban, amelyben mindig új meg új terveket alkottak a parasztság boldogítására, és alázatos igazodást vártak el tőle, bármit döntöttek is róla a feje felett.
Európa Könyvkiadó, 2020
A nyitókép a Libertine könyvesboltban készült. Fotó: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert
