A filmipar szereplői közül leginkább a színészek és színésznők kerülnek reflektorfénybe – a vásznon és azon túl egyaránt. Az ő történeteik egy perc alatt felkapott hírek lesznek, furcsa szokásaikat, megbotránkoztató, felháborító vagy éppen megható tetteiket szalagcímek tolmácsolják. Hasonlóan érdekes történetekre lelhetünk azonban a kamera másik oldalán is: rigolyás, már-már őrültnek nevezhető filmrendezőket gyűjtöttünk össze.
Akira Kurosawa
Kurosawa a 20. század egyik legmeghatározóbb filmes alkotója volt: filmjeivel műfajokat teremtett, és számos filmkészítőre volt jelentős hatással. Szigorú főnök és eltökélt perfekcionista hírében állt. Beceneve „Tenno”, volt, ami japánul császárt jelent. Sok történet szól arról, milyen hosszú ideig volt képes várni, hogy egy-egy tökéletes felvételt lőjenek. A Véres trón (1957) forgatásán Kurosawa nem kellékeket használt a jelenetnél, amikor a főszereplőre lőnek: Toshirô Mifune professzionális íjászok nyilait igyekezett elkerülni. Óriási díszleteket építtetett. A rőtszakállúhoz (1965) készült például egy vagyonba került, majd egy-két lövéstől omlott össze. A Káosz (1985) felépített, hatalmas kastélyát pedig egyetlen jelenet kedvéért gyújtották fel. Türelmes volt, de olykor kegyetlen a színészekkel. Volt egy technikája: egy szereplőt választott ki, akit aztán rendszeresen és nyilvánosan sértegetett, inzultált. A célja az volt, hogy ezt látva a többi színész majd a lehető legjobban teljesítsen. Így járt Yoshio Inaba, aki Gorobeit játszotta A hét szamurájban (1954).
Lars von Trier
A dán rendező a filmipar egyik legvitatottabb alakja. 11 éves korában kezdett „filmezni”, és azóta le sem állt. Filmjei híresek a naturalista képekről, beleértve a nem szimulált szexet (például az 1998-as Idiótákban és a 2009-es Antikrisztusban). Cége, a Zentropa a világ első mainstream filmgyártója volt, amely hardcore pornográfiát készített. A színészeket gyakran mutatja teljes frontális meztelenségben. Mindezek ellenére hithű katolikusnak vallja magát, a katolicizmusra való áttérést tartja élete egyik fordulópontjának, ez ösztönözte arra is, hogy megalapítsa a Dogme 95 nevű mozgalmat, melynek tagjai bizonyos szabályok szerint készíthetnek csak filmet. A szabályok alapja a történet, a színészet és a téma hagyományos értékei speciális effektusok és technológiák nélkül. Csak digitális kamerákat használ, a Táncos a sötétben (2000) bizonyos jeleneteit több mint 100 kamerával vették fel. Ugyanezen film készítésénél egyébként az izlandi énekes-dalszerző-producer, a Selmát alakító Björk állítólag annyira kikészült a rendező viselkedésétől, hogy darabokra tépett egy blúzt, amelyet nem akart viselni, evett belőle, majd elviharzott. Lars von Triernek a filmezésen kívül is vannak furcsa dolgai, több fóbiával is küzd, az egyik a repüléstől való borzasztó félelme. Emiatt filmjeinek nagy részét Dániában vagy Svédországban forgatja, még akkor is, ha a történet mondjuk Amerikában játszódik.
Orson Welles
Orson Welles filmográfiája úgy néz ki, mint egy greatest hits válogatás – az egyik legfontosabb és legbefolyásosabb filmrendezőnek tartják, aki valaha élt. Miközben egyszerűen az egyik legnagyobb tehetség volt, ezzel azonos arányú egóval is rendelkezett. Olyan merész volt, hogy első filmje, az Aranypolgár (1941) Amerika egyik leghatalmasabb újságmágnása, William Randolph Hearst életrajza volt – olyannyira „hatalmas” emberről volt szó, hogy szinte teljesen sikerült elfojtania a filmet. Úgy tartották, hogy ha Hearst nincs, az Aranypolgár valószínűleg mind a 9 Oscart elnyerte volna, amire jelölték. Hearst lejáratása viszonylag sikeres volt, szinte lehetetlenné tette filmjeinek finanszírozását az Egyesült Államokban. A helyzeten tovább rontott rossz híre, mely szerint borzasztóan nehéz vele együtt dolgozni. Teljes kontrollt követelt a forgatások alatt, miközben ő maga megbízhatatlan volt, gyakran késett fontos eseményekről és nem teljesítette a kötelességeit. Későbbi karrierje során reklámszerepeket vállalt, hogy pénzt keressen, és még ezek kapcsán is elterjedt róla, hogy szinte lehetetlen a vele való együttműködés. Vitathatatlanul tehetséges, karizmatikus és kirívóan nárcisztikus személyiség volt, akinek öröksége maradt, hogy a világ egyik legérdekesebb és legnagyobb művészeként tartják számon.
Stanley Kubrick
Sok rendező egy vagy két műfajban képes kiemelkedőt alkotni, Stanley Kubrick az abszolút kivétel ez alól. Több műfajban váltak alkotásai örök érvényű mérföldkövekké, amik a mai napig inspirálják a filmeseket. Kubrick az egyik legrigolyásabb rendező hírében állt, aki rögeszmés, kényszeres perfekcionista volt. Miközben családszerető emberként tartották számon, tapintatlan, durva és tiszteletlen volt azokkal, akikkel együtt dolgozott. Soha nem dicsérte őket, hogy ne legyenek önelégültek. Kirk Douglas azt mondta róla, hogy senkivel nem hajlandó kompromisszumot kötni, kontrollálhatatlan egója van és fontosabb számára a saját elképzelése, mint az együttműködés művésztársaival. Hírhedt volt arról, hányszor volt képes egy-egy jelenetet felvenni. A Ragyogás forgatása során Shelley Duvall 127-szer, Scatman Crothers – aki ekkor 70 éves volt – 148-szor játszott újra egyetlen jelenetet. Duvallt olyan mértékű stressz érte, hogy a film készítése alatt elkezdett hullani a haja. Kubrick elköteleződött volt a filmezés minden „lépése” mellett, értve ezalatt az írást, a rendezést, a hangmérnöki munkát és a vágást. Gyakran ellátogatott véletlenszerűen kiválasztott filmszínházakba, hogy megbizonyosodjon róla, hogy filmjeit megfelelő világítással játsszák-e. A külföldi forgalmazások során a szinkronizálást és a forgatókönyvek más nyelvekre való lefordítását is teljes ellenőrzés alatt tartotta, halála óta nem engedélyezett újraszinkronizálni egyik filmjét sem.
John Ford
A filmtörténet egyedüli alkotója, aki négyszer is elnyerte a legjobb rendezésért járó Oscar-díjat, John Ford. Mint sok korai hollywoodi rendezőt, Fordot is szigorú, időnként hatalmaskodó művészként ismerték, „gonosz öreg” hírében áll. Személyiségét remekül leírja, hogy állítólag ő volt az egyedüli, aki megríkatta John Wayne-t. Hírhedt volt stílusáról, arról, hogy keményen bánt a színészekkel, sokszor gúnyolta és alázta őket verbálisan. De nem csak a szereplőknek gyűlt meg vele a baja: hajlamos volt minden munkatársának megnehezíteni a forgatást. Amikor külső helyszíneken forgatott – egyébként az elsők között volt, aki ezt csinálta –, elvárta, hogy minden egyes stábtag ott legyen és a rendelkezésére álljon. Önmagával szemben sem volt kíméletesebb. Az Egyesült Államok hadba lépése után Ford az Amerikai Haditengerészetnél szolgált, és a kormány megbízásából propagandafilmeket készített. A normandiai partraszállásnál az Omaha partszakaszon teljesített szolgálatot, felvételeket is készített az invázióról, melyeken jól látszik, hogy olyan helyről lőtte őket, ahol könnyű célponttá vált. Nem állította le a felvételt akkor sem, amikor megsérült. Mindezek mellett jószívű is volt: mikor a Universal egyik színésze pénzt kért tőle feleségének műtétjére, először nemet mondott és sértegette is, ám miután a színész elhagyta a stúdiót, egy 1000 dolláros csekket küldött neki.
Alfred Hitchcock
Alfred Hitchcockot a thriller műfaja és a suspense (azaz a bizonytalan, feszült várakozás) mestereként tartják számon a filmtörténetben. Rendkívül termékeny rendező és feledhetetlen, különleges személyiség volt, de a feszültségkeltés mellett némileg a kínzás mesterének hírében is állt – legalábbis néhány gyönyörű, szőke filmcsillag valószínűleg inkább így gondolt rá egy-egy közös munka után. Diktatórikus rendezési módszerére Paul Newman is panaszkodott a Szakadt függöny (1966) forgatása során, de a legismertebb és leginkább kifejező történet A Madarak (1963) készítéséhez kapcsolódik. A főszereplő, Tippi Hedren kis híján az idegösszeomlás szélére került a film forgatása alatt. Úttörő módon alkalmazták a maszkolás technikáját a filmben, ami a műmadarak és az igazi madarak kombinálásával minden támadást gyötrelmes élménnyé tett a színésznő számára. Hitchcock rendszeresen megríkatta Hedrent, de ha ez nem lett volna elég, fizetett az asszisztenseinek, hogy a munkaidőn kívül is kövessék a nőt, aki mindezek után fel akarta bontani a szerződést a rendezővel, és szerette volna, ha Hitchcock kártérítést fizet neki, amiért maradandó pszichés sérüléseket szenvedett miatta.
Werner Herzog
Eddigi, közel ötvenéves karrierjében Werner Herzog, aki eredetileg a német új film mozgalom képviselője volt, a világ egyik vezető filmrendezőjévé vált, csodálatos alkotásaival számtalan filmkészítőt inspirált. Mindemellett Herzog karrierjét végigkísérő őrültségeiről külön listát is lehetne írni, sokan úgy tartják, csoda, hogy még életben van. Szokása olyan filmeket rendezni, amelyek felvételei lehetetlennek tűnnek, de minimum életveszélyesek. Az Aguirre, isten haragja (1972) forgatása során ő és a stáb az Amazonas mellékfolyóin lévő tutajokon élt, életveszélyes zuhatagokkal körülvéve. A Fitzcarraldo (1982) készülésekor több száz bennszülött életét veszélyeztette azzal, hogy egy 320 tonnás gőzhajót húzott fel egy hegy oldalára. A kábelek bármikor elszakadhattak volna, veszélyeztetve ezzel a filmen dolgozók életét is. Egyszer dokumentumfilmet készített egy vulkán oldalán, amely nem sokkal a kitörés előtt állt. Az egyik jelenet meg is örökítette, ahogy menekül a vulkánból szivárgó mérgező gázok elől – a végeredmény, a La Soufrière - Warten auf eine unausweichliche Katastrophe (1977) csupán 30 perces lett. Sok elhíresült történet szól Herzog és a színész, Klaus Kinski kapcsolatáról is, állítólag minden forgatást végigveszekedtek, furcsa viszonyukat Herzog Legkedvesebb ellenségem (1999) című dokumentumfilmjében részletezi. A már említett Fitzcarraldo forgatása alatt Kinski olyan ellenőrizhetetlenné vált, hogy a helyi bennszülöttek felajánlották a rendezőnek, hogy megölik neki a színészt.
