Mácsai István festő idén áprilisban töltötte volna be századik életévét. A jubileumra emlékezve a fotórealizmus, a hiperrealizmus, majd a szürrealizmus mezsgyéin járó festő, amatőr filmes és fényképész műveiből átfogó tárlat nyílt a Kiscelli Múzeumban. Ehhez kapcsolódóan az Óbudai Társaskör rendezésében az alkotó két fia, Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színész idézték meg apjuk szellemét egy másfél órás beszélgetésen december 14-én.
Ritkán történik olyan, hogy egy művész élettörténetét közeli családtagjainak bensőséges beszámolóin keresztül ismerhetjük meg, mindenféle szenzációhajhász módozatot és piedesztálra emelő tárlatvezetői felhangot hanyagolva – hogy általában róla, a mindenkori művészről mint hétköznapi emberről essen szó, akinek bár személyétől a szenvedélyes alkotás elválaszthatatlan, mégsem ez az egyetlen, kizárólagos beszédtéma vele kapcsolatban.
Az, hogy Mácsai István festőművész írt, festett, rajzolt, fényképezett és filmre forgatott hagyatékából egész estés porondbeszélgetésen kaphattunk ízelítőt az Óbudai Társaskör rendezésében, már önmagában is igen kivételes helyzet volt. Viszont az esemény igazi mélységét a beszélgetés két főszereplője, Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színész, azaz a festő fiai adták. Éppen ez lehetett az oka annak, hogy a rendezvény során zavarba ejtő részletekből, meghittségből és kedélyes anekdotákból sem volt hiány, ahogyan ezzel összhangban nem is volt meglepő, hogy a társaskör telt házat könyvelhetett el aznap este.
Bizonyára igen hálás feladat egy olyan életutat felgöngyölíteni, mint Mácsaié volt.
Néha merőben átlagos, néha meglepő fordulatokkal tűzdelt hétköznapjait, máskor pedig a történelem sötét időszakainak húsba vágó valóságát könnyed stílusban, fanyar humorral, derűs öniróniával és legfőképp végtelen szorgalommal dokumentálta. Hol a már-már irodalmi igényességgel vezetett naplójában, hol pedig képeken keresztül, de mindig utat talált az állandóan feszítő közlésvágy, amely benne munkálkodott. Fiaira, Jánosra és Pálra ugyanakkor azzal a nemes és izgalmas feladattal együtt, hogy gondozzák apjuk terebélyes alkotói emlékezetét és magánarchívumát, egyben jókora felelősség is hárult.
Mint azt az este elején megtudhattuk, Mácsai István családi hagyatéka két nagyszobányi, rendetlen halomra pakolt tárgyi emlékből állt. Ennek kiválogatását, feldolgozását, rendszerezését mind-mind ők vállalták, és bár a képek digitalizációjában például kaptak segítséget, az, hogy mi kerüljön kukába és mi maradjon az archívum része, az ő döntésükön múlott.
Az már az előadás első tíz percéből sejthető volt, hogy ez az este nem arról fog szólni, hogy a két ifjabb Mácsai módszeresen, amolyan művészettörténeti jelleggel végigvezet minket az idősebb Mácsai életén. Na nem mintha a szándék ne lett volna meg – János és Pál elmondása szerint nagyjából négynapnyi előadásanyagot szedtek össze az esemény apropójából. Viszont a beszélgetés kezdetétől jól körvonalazható volt, hogy a szubjektív emlékezeté, a személyes történetmesélésé lesz a főszerep. Ez a tényező egyedül annyiban sajnálatos, hogy az anyaggyűjtésben és -összeállításban hatalmas munkája lehetett a testvérpárnak, aminek akkor és ott csak a töredékét tudták elénk tárni.
Ugyanakkor minden más tekintetben telitalálat volt a históriázós párbeszéd, amit néhány, a néhai apa által leforgatott filmrészlet levetítésével tagoltak.
Az ívet egészen a kezdetektől, kronológiai sorrendben indították, így a festő gyerekkorából származó családi feljegyzések, kezdeti skiccek és festmények segítettek megidézni az ifjú Istvánt. Már ezen a ponton kirajzolódni látszott egyfajta ars poetica, amely aztán az egész alkotópályáját végigkísérte. A családi anekdota szerint a négyéves körüli Mácsait kiskunfélegyházi nagymamája faggatta arról, hogy mégis hogyan tud úgy libát rajzolni, hogy a rajz tényleg libára emlékeztet, és nem lehet összekeverni, mondjuk, egy kacsáról készült rajzzal. Erre az ifjú Mácsai nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt:
„Meg köll nézni!”
Utólag visszanézve ez a mondat egészen pontosan előrevetítette a festő hiperrealista és fotórealista stílusát, melybe saját alkotói útját járva később szürrealisztikus-szimbolikus jegyek is beszüremkedtek. A családi legendárium ugyanakkor megemlékezik arról is, hogy a kiforrott képekhez rögös út vezetett. Mácsai Istvánt festői pályája elején egyszerre mozgatta a kiválasztottság érzése, miközben a rajztehetségében való bizonytalansága is gyötörte. Mint naplójából kiderült, utóbbi oka többek közt az volt, hogy tanulmányai során többször is negatív visszajelzéseket kapott, melyek inkább stílusára, semmint a készségeire irányultak.
Az időrendi sorrendet aztán hamar megbontotta János és Pál beszélgetése, ami néhol olyan bensőséges történetfolyamba terelt minket, mintha csak a családi asztalhoz invitálták volna a közönség soraiban ülő nagyjából 200 főt. Előkerültek olyan hőssé nemesedett alakok, mint az akkori korban különcnek számító nagynéni, Icuka, aki 1932-ben Budapestre költözött, levágatta a haját, gépírónő lett, csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz, majd később a betiltott Faludy-versek szamizdat kiadványainak terjesztésében vett részt. Icuka által került kapcsolatba a festő a korabeli, jobbára tűrt vagy tiltott alkotókból, gondolkozókból álló értelmiségi körrel, mely élményből aztán maga is sokszor inspirálódott.
A másfél óra letelte felé közeledve óhatatlanul felmerült az, hogy milyen önreflexióra késztet minket az emlékezés, főleg ha azt olyan intenzíven kell átélnünk, mint ahogyan a Mácsai testvéreknek kellett az utóbbi időben – egyrészt a pódiumbeszélgetésre készülve, másrészt pedig az Elmozdul a fal címmel nemrég a Kiscelli Múzeumban nyílt Mácsai-kiállítás okán.
Mácsai Pál gondolatai a tárlatról nagyszerű végszót szolgáltattak az estéhez:
„Az a kiállítás a Kiscelliben mellbevágó az ilyen leszármazottaknak, mint amilyenek mi vagyunk. Úgy érzem magam, mikor oda fölmegyek, mint amikor hároméves voltam, és az ő keze mindig fölém magasodott. Számomra pedig megkerülhetetlen volt és nagy és abszolút – mint egy apa. És ezt az érzetet hatvan év fölött megtapasztalni nem tanulság nélkül való. Valószínű, hogy a mi személyes életünkre is következménye lesz ennek a kiállításnak: nagyon élesen elválnak a fontos dolgok a lényegtelenektől egy ilyen esemény tükrében, ahol az ember egyszerre találkozik a mulandósággal és a maradandósággal, az igennel és a nemmel, az esélytelenséggel és az esélyekkel.”
A Mácsai-recepció ellentmondásaira is reflektáló, a sokrétű és terebélyes életművet felkaroló Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítás december 9-én nyitotta meg kapuit, 2023. április 2-ig látogatható.
Nyitókép: Mácsai István festőművész fiai, Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész az Óbudai Társaskör Mácsai 100 beszélgetésén. Fotó: Gálos Mihály Samu
