Gondoltam, megjegyzek egy-két cifrább mondatot a
Pénzcsinálóból, hogy aztán idézni tudjam, afféle illusztrációnak az állítás mellé, miszerint: a baseball szabályainak tökéletesen pontos, az amerikai baseball-liga működésének alapos és a sportág szokásjogának felületes ismerete nélkül a filmnek pusztán csak a váza lesz érthető a gyanútlan néző számára. Ez viszont sajnos nem sikerült, olyan vállalkozás volt ez, mint az egyetemistának egy átmulatott éjszaka után előrehozott vizsgát kérni mikro- és makroökonómiából. Legyen elég annyi, hogy
Brad Pitt másfél percenként körülbelül olyasmiket mond, hogy ha a pályán nem szinyál a gogyó, akkor meg kell skrejbolni a dűznit és blézecerrel abcúgolni a skicbájflőrt.
Ebben az igaz történeten ? a baseball megreformálásának évtizedes históriáján ? alapuló filmben Brad Pitt az Oakland A?s nevű baseballcsapat csapatfőnökét, Billy Beane-t játssza (én már azt sem tudtam, mit csinál egy csapatfőnök), aki egy kudarcos évad után, valamirevaló büdzsé és a legjobb játékosok nélkül megpróbálja gatyába rázni szétesett csapatát. Ehhez pedig nem törődik semmilyen elvárással: felvesz egy közgazdaságtant végzett, sportszert láthatóan életében nem fogott srácot, és bonyolult algoritmusokra épülő elemzések alapján határoznak szerződtetésekről és pozíciókról egyaránt. Na most ez leírva dögletesen unalmasnak hangzik, arról nem is beszélve, hogy ezt az újszerű szemléletet már a baseball-szakik sem értik, nemhogy a bágyadt magyar néző, akinek még az is meglepetést okoz, hogy a baseball-ligában nem elég sorozatban megverni mindenkit, az évad végén attól még egyetlen meccsen dől el a bajnokság. De sebaj, mert nem is ez a lényeg, vagy nem csak ez ? hanem a metaforák és a lélektan.
 |
| |
Mert legyen szó akár némacsibe-tenyésztésről, akár baseballról, az mindenesetre univerzálisan érthető, hogy Billy a meggyőződéséért képes mindenkivel szembemenni, és a legrosszabb helyzetekben sem feladni. Érezhetőek és átélhetők a feszültségek, amelyekkel meg kell küzdenie, a meghozott döntések súlya, a várakozások izgalma.
A film utolsó negyede pedig már végképp emberi dilemmákról szól, az elvek és a racionalitás küzdelméről, saját céljaink értelmének kereséséről, az ember döntéseinek előreláthatatlan következményeiről. Emellett pedig szórakoztató és kifejezetten érdekes a dörzsölt vezető (kirúgási, tárgyalási és egyéb) módszereibe való betekintés, a csapatfőnök harca az edzővel (Philip Seymour Hoffman és Brad Pitt között szikrázik a levegő, várjuk, ki fojtja meg hamarabb a másikat). Mert a Pénzcsináló nagyon jól van megírva; úgy játszik a feszültséggel, ahogyan a legjobbak, hogy aztán a remek poénok még nagyobbat üssenek; Brad Pitt és a közgazdászt alakító Jonah Hill játéka pedig egészen lenyűgöző. Olyan a Pénzcsináló, mint egy werkfilm a filmkészítésről: megmutatja, hogyan lehet olyan erős cölöpökre építeni egy mozifilmet, hogy mindegy, emellett miből van az építőanyag, a végeredmény mindenképpen élvezhető legyen.
