A Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény új kiállítást épít gránit- és kőedénygyűjteményének bemutatására. A készülő látványraktár kronológiai és tematikus rendben tárja majd a látogatók elé a gránitgyár történetét és iparművészeti kincseit. A tervezett kiállításról és a gyár termékeiről Mohay Orsolya, a Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény művészettörténésze mesélt online.
A gránitgyár megalapítása
A Budapest-Szentlőrinci Téglagyár 1920-ban nyitotta meg edényégető részlegét, ahol 30-35 munkás gyártott pirosra égetett edényeket, amelyeknek belsejét fehér mázzal vonták be. A kísérleti projektként indult ötlet annyira sikeresnek bizonyult, hogy 1922-ben a Magyar Általános Hitelbank tőkéjéből részvénytársasági formában megalapították a Porcellán-, Kőedény- és Kályhagyár Rt.-t. A gyár építéséhez szükséges engedélyt Kispest város 1923 tavaszán adta ki. Az építkezés 1923. április 1-jén indult meg a téglagyártól vásárolt telken, a lajosmizsei vasútvonal mellett. A tervező Gut Árpád és Gergely Jenő volt, akik munkásszállót és tisztviselőlakásokat is terveztek a gyárépület mellé. Az építési költségek 36 milliárd koronát tettek ki.
A kísérleti gyártás 1923 őszén indult meg, 1924 tavaszán pedig a kemencével felszerelt gyár száz munkással megkezdhette a próbaüzemet. A cél az volt, hogy az országban hiányzó kőedényipart meghonosítsák. Németországban és Angliában ez idő tájt ugyan már komoly hagyománya volt a kőedénygyártásnak, itthon azonban még bizalmatlanok voltak a fogyasztók.
Magyarországon főként porcelánt használtak a háztartásokban, a kőedények előállítása azonban sokkal olcsóbb volt, sőt az alapanyag minőségétől függően olykor porcelánminőségű használati tárgyakat is képesek voltak készíteni.
A gyár első termékei tömegfogyasztásra szolgáló, olcsó fajansztermékek voltak: különféle edényáruk, kávés- és teáscsészék, tányérok, főzőedények, tálak, vizeskorsók, zsíros- és lekvárosbödönök, levesestálak, fűszertartók, szószostálak, tojástartók, tálalóedények. A gyár termékei hamar népszerűvé váltak, így 1924-ben a díszműárugyártás is elindult: virág- és pálmatartók, vázák, figurális tárgyak készültek.
Basch Lipót
A cég első igazgatója Gáldi Marcell volt, ám a gyár életének első nagy formátumú alakja, az üzem vezetője a csehországi Basch Lipót. Az ő érdeme volt a gyár profiljának szélesítése a művészi kerámiák irányába, valamint a nemzetközi terjeszkedés. 1926-ban a vállalat mintatermet rendezett be Bécsben, és folyamatosan részt vett a nemzetközi árumintavásárokon, ahol nemcsak a gyár termékeit népszerűsítette, hanem a legújabb nemzetközi trendeket is figyelte. Rengeteget kísérleteztek.
1926–28-tól népszerűvé váltak az úgynevezett spritzdecor tárgyak, amelyek mintáit szórópisztolyokkal, sablonok segítségével készítették el. Ezek az edények és vázák már a futurizmus jegyeit mutatják fel.
Basch a belföldi és a külföldi vevőkör szélesítésére egyaránt komoly súlyt helyezett. 1925-ben 96 kereskedőcéggel álltak kapcsolatban, 1926-ben ez a szám 134-re nőtt. 1928-ra pedig már a termékeik 40%-át külföldön értékesítették. A gyár főként Romániába, valamint a balkáni országokba és a palesztin területekre exportált. A külföldre készülő termékeket speciális mintakészlettel állították elő, a palesztin tájakra például tevés és pálmafás edényeket vittek.
A nagy konkurencia: a Zsolnay-gyár
Habár folyamatosak voltak a fejlesztések, a gyár veszteségesen működött. A vásárlók eleinte ódzkodtak a fajansztermékektől, majd az olcsó külföldi porcelánnal és a belföldön működő üzemekkel kellett megküzdenie a gyárnak. A legnagyobb versenytárs a Zsolnay volt, amely az edénygyártásban és a szaniter termékek körében monopolhelyzetet élvezett a hazai piacon. A kispesti gyár a szaniterek terén próbálta a Zsolnayak vezető pozícióját megtörni: 1927-ben vécécsészével, a következő évben mosdóval rukkoltak elő. Alacsony áraikkal tárgyalásra kényszerítették a Budapesti Zsolnay Gyárat. Ekkor kezdődött meg a kispesti gyár fellendülése.
A verseny egyébként annyira erős volt a két gyár között, hogy gyakran még loptak is egymástól: egymás mintáit vagy technikáit ellesve alkották meg egyes termékeiket. Mohay Orsolya mutatott is erre példát: a kispesti gyárban készültek az áttört mintás, keleties, úgynevezett „amerikai” Alhambra-vázák és -lámpatestek, amelyekből elképesztő mennyiséget exportáltak a tengerentúlra. A virágmotívumokban és az eozinos mázban is tetten érhető a Zsolnay-gyár hatása.
A gyár az 1920-as végén és az 1930-as években
A fellendülő termelést erősen megakasztotta a gazdasági világválság. A gödörből csak a harmincas évek második felében másztak ki. 1938-ban a gyár életében két változás történt: ekkor lett a vezetője Sulczer Vilmos, valamint megváltozott a neve. A kispesti gránitgyár ekkor már Európa egyik legkorszerűbb, a kemencék számát tekintve pedig a finnországi Arábia-gyár után a kontinens legnagyobb üzeme lett, így elhagyta nevéből a kályhagyár megjelölést. A porcelánra utaló elnevezés viszont továbbra is megmaradt, pedig a gyár sohasem állított elő porcelántárgyakat. A társaság új neve 1938-tól Gránit Porcellán- és Kőedényárugyár Rt. lett. A GRANIT már a kezdetektől márkajelzésként is szolgált.
Sulczer Vilmos hagyatékában fennmaradtak az igazgatótanácsnak küldött jelentések a különféle külföldi utakról. Ezekből világosan kirajzolódik, hogy a nagy nyugat-európai kereskedelmi vásárokon (pl. Lipcse) továbbra is figyelték a nemzetközi trendeket, és gyárlátogatásokon is részt vettek.
A harmincas években sajnálatos módon eltűnt a korábban népszerű absztrakt, kubista, futurista hatásokat mutató mintavilág, és helyükre a klasszikus díszítések, a virágminták, csokrok kerültek vissza. Kicsit később pedig megjelentek az erőltetetten magyaros témák: a mézeskalács, a magyaros ruhában megjelenő szerelmespár galambokkal stb.
Művészek a gyár körül
A 30-as évektől kezdve egyre gyakoribbá vált, hogy a gyár tervezőket is alkalmazott. 1926-tól például itt dolgozott Eva Zeisel, az a magyar származású formatervező, aki leginkább az USA-ba való emigrációját követő évtizedekben készített kerámia-műalkotásairól ismert. A Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény három tárgyat őriz tőle: két víziló formájú tálkát és egy zöld, absztrakt mintás vázát.
Zeisel eredetileg festőnek készült, de 1925-ben otthagyta az akadémiát, hogy egy budapesti fazekasmester mellett kitanulja a kerámiatárgyak tervezésének és készítésének fortélyait. A kispesti gránitgyár az első munkahelye volt, innen a Schramberger Majolikafabrikhoz került 1928-ban. Schrambergi munkái geometrikusak voltak, egyértelműen látszott rajtuk a Bauhaus hatása. Mindössze 29 éves volt, amikor kinevezték a szovjet kerámiaipar művészeti vezetőjének. 1936-ban azonban megvádolták, hogy részt vett a Sztálin elleni merényletkísérletben, és bebörtönözték. Szabadulását követően férjével, Hans Zeisellel Anglián keresztül Amerikába disszidált, ahol aztán komoly karriert futott be.
A kispesti gyárhoz kötődött Ligeti Miklós is, akit leginkább a Városligetben található Anonymus-szobráról ismerünk. Azt pontosan nem tudjuk, hogy milyen módon dolgozott a gyárnak, de több tárgy tervezése is a nevéhez köthető. A Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény őrzi például a Krisztus sírbatételét feldolgozó kisplasztikáját. Ez feltehetően a korai verziója volt a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplom főhomlokzatába 1929-ben beépített domborműnek.
A kispesti gyár 1931-ben megállapodott Kozma Lajossal, az akkori kor egyik legjelentősebb tervezőjével is, hogy dísztárgyakat és dekorációs termékeket fog tervezni a gyárnak. Nem tudni, hogy végül megvalósult-e az együttműködés. Tény azonban, hogy az akkoriban népszerű art deco a gyár készleteire is hatott. Ekkor születtek meg az egyszerű vonalvezetésű, geometrikus formájú termékek.
A gránitgyár a háború alatt és után
A negyvenes évektől a gyár életét is nagy mértékben befolyásolta a háború. Az exportlehetőségeik beszűkültek, a zománc- és vasedények hiánya miatt azonban a belföldi eladásaik nőttek. 1942-től komoly gondot okozott a tüzelőanyag hiánya, majd a gyárat hadiüzemmé nyilvánították. A gyár épületei megrongálódtak. A termelés 1945. július 20-án indult újra. A Szovjet Katonai Parancsnokság megrendelésére hajók belső felszerelésére szolgáló készleteket terveztek és gyártottak. 1948-ban államosították a gyárat, átszervezték a termelést és a kereskedelmet, így a közvetlen értékesítés megszűnt.
Az ötvenes években kikerültek a gyár profiljából a szanitertermékek, és a csiszolókorong-gyártás került a helyükre. A háztartási edények mellett az 1940-es és 1950-es években tovább bővült az ajándék- és dísztárgyak választéka figurális termékekkel. Angol mintára, nem fehérre égő, hanem úgynevezett vörös agyagból készült az „angol” teáskanna, amelyet eredetileg csak az angliai Burslemben gyártottak. 1960-tól a gyár iparművészei új formákat, színeket és díszítési motívumokat próbáltak ki: termékeiket gyakran díjazták az Országos Iparművészeti Kiállításokon.
Az intézmény az 1990-es években önálló gyáregységekre vált szét. Egy ideig még igyekeztek fenntartani a termelést, de végül 2001–2002-ben az utolsó étkészletek is legördültek a gyártósorról.
Kiállítás a tárgyakból
A Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény 2003 óta kutatja a gyár történetét, és gyűjti iparművészeti kincseit. 2019-ben Ipar, forma, háztartás – A „kispesti Gránit” konyhai edényei, készletei és reklámárui 1924–1948 című kiállításon mutatták be a gyár első időszakát és mindennapokra tervezett edényeit, használati cikkeit. Most pedig emblematikus darabjainak terveznek állandó kiállítóhelyet.
Források:
- Mohay Orsolya: A kispesti gránitgyár háztartási árui (1923–1942)
- Kápolnai Iván: A Gránit gyár 50 éve, Finomkerámiaipari Művek Gránit Csiszolókorong- és Kőedénygyár, Budapest, 1972
- A Gránitgyár története
Nyitókép forrása: KMO Videótár
