A kötet szerény terjedelmű, de információkban, adatokban rendkívül gazdag áttekintés. Névmutatóval, bibliográfiával együtt is alig több mint kétszáz oldal.
Az olvasó általában figyelmen kívül hagyja a lapalji jegyzeteket. Ezúttal ne tegye, mert sok érdekességgel találkozhat az apróbetűs szakaszokban. Ráadásul minden adat forrása megtalálható, ami nem egy esetben inspirációt ad a további búvárkodáshoz, és a részletek pontos lelőhelyeivel sem fukarkodik a szerző. Könyve nem szorítkozik Európára, átlép Amerikába is
A szalon szó primer, általánosan elfogadott jelentéséről a Jane Austin-regényekből és a belőlük készült filmek romantikus képeinek alapján alkothatunk fogalmat.
A szalonok világának feltárása az elitkutatás része, amely a polgári érintkezés formáit veszi szemügyre – szögezi le Frank Tibor. „Segíthet megérteni egy sor olyan társadalom- és művészettörténeti jelenséget, amely a 18. és a 19. századra volt leginkább jellemző, s a 20. századdal elmúlt.”
Az európai szalonkultúra olasz találmány volt – állapítja meg a szerző. Elnevezése bizonyosan a sala, tehát fogadóterem szóból ered. Eszterházán a földszinten nyílik a sala terrena, a díszterem az emeleten várja a látogatót. Párizsban elfogadottá vált, hogy a szalonok „hivatása” a magas színvonalú irodalmi, zenei, filozófiai, sőt politikai beszélgetéseknek helyet adni.
Az első neves francia szalon az Hôtel de Rambouillet-ban működött. Az esti (esetleg délutáni) összejöveteleket általában nők, a salonnière-ek vezették.
Feladatuk, sőt hivatásuk a vendégek fogadása, a hasonló érdeklődésűek összekötése volt.
Marie d’Agoult, Liszt Ferenc élettársa szerint a szalon „lelke a szellemes háziasszony, aki egyszerre központ és kapocs a vendégek között”.
A londoni szalonok kiemelkedő alakja a páratlanul művelt és tehetséges Elisabeth Robinson Montagu, a Kékharisnya Kör nagylelkű szponzora volt. A könyvből kiderül, hogy a tudálékos nőkre aggatott kékharisnya jelző Benjamin Stillingfleet botanikushoz kötődik.
A 19. század leghíresebb brit salonnière-je Mary Gladstone, William Gladston miniszterelnök lánya volt.
A 19. századi bécsi szalonok többségét az asszimiláns zsidó nagypolgárság hölgyei tartották fönn. Sophie von Todesco főként zeneestélyeket adott, amelyeken rendszeresen játszott, a híres bécsi zenészdinasztia tagja, Joseph Hellmesberger hegedűművész, Brahms és Popper Dávid muzsikustársa, Joachim József és Auer Lipót mestere.
A szintén világhírű hegedűs, a magyar vonósiskola atyja, Hubay Jenő szalonja a II. világháborús pusztítás után szinte eredeti szépségében újult meg a Bem rakparton. Kár, hogy manapság ritkán használják a remek helyszínt.
Visszatérő téma a könyvben a zene szerepe, erre utal a címlap is: Liszt Ferenc hangversenyt ad I. Ferenc József és a császári család előtt Bösendorfer-zongorán (ismeretlen festő műve).
A szalonban álló zongorát, szerényebb körülmények között a pianínót a polgári jólét szimbólumának tartották. Az összejövetelek súlypontja Párizsban, Bécsben és Budapesten, koronként változó mértékben, George Sand nohani kastélyától Kodályné Sándor Emma Köröndön lévő lakásáig a muzsika volt.
Frank Tibor okkal veti fel a házi muzsikálás mai hiányát. Helyette előbb a lemezgyűjtők estjei, majd a magányos, számítógépes zenehallgatás nyert teret. Nem tagadható, hogy az online zenefogyasztás a járvány idején hasznos, de hosszú távon, akármilyen reménytelennek is látszik a helyzet, az élő zene nem pótolható.
A szerző röviden a névjeggyel mint kommunikációs formával is foglalkozik. Valószínűleg kevesen tudják, hogy 1780 és 1815 között a neves szobrászművész, Antonio Canova is tervezett hírességek, köztük Széchenyi István számára névjegyet.
(A Rózsavölgyi és Társa kiadványa)
Nyitókép forrása: Fortepan
