A történet „főszereplője” egy telitalálatos lottószelvény, amelyet ellopnak. Amikor a két betörő magával viszi, még csak egy darab papír, utána viszont sorsfordító, -formáló erejű vagyonná változik, amely nem jut el jogos tulajdonosaihoz, az Ábrahám családhoz. Részben mégis: évekkel később több mint százmillió forintot tartalmazó csomagot kapnak, vagyis a betörők megosztják velük a nyereséget.
Ezután főleg a tettesek múltját, hátterét, további sorsát ismerjük meg, másrészt egyikük, az ekkorra – ne kérdezzék, mi okból – kéregetővé vált Tim és a család kapcsolatfelvétele körül bonyolódnak az események, amelyet ő kezdeményez, homályos okból. Szerepük lehet benne azoknak a távoli hegycsúcsokat ábrázoló fényképeknek, amelyeket a betöréskor a család legkisebb lányának, a tini Lizának a szobájában látott, mert mint kiderül, a hegyek iránti vonzalom a kislány és az ő közös jellemzője. Két idézet különösen árulkodó ez ügyben. Az egyik a kislány gondolata: „A hegyek a látható Isten.” A másik egy levél szövege, amelyet Tim küldött Lizának:
„Jobb a hegyen egy rossz óra, mint a falak közt egy jó hét.”
Most pedig mindenekelőtt tegyük a kezünket a szívünkre, és válaszoljunk magunknak egészen őszintén arra a kérdésre, hogy szeretnénk-e nyerni a lottón. Sokat, milliárdokat. Szeretnénk-e a hétköznapi emberek számára felfoghatatlan vagyont birtokolni, amely egyszer s mindenkorra megoldja minden problémánkat? Vágyunk-e erre a „győzelemre”, szabadulásra, életünknek az addigi kisszerű gondjaitól való teljes eloldozódásra? És ami ezzel szorosan összefügg: hiszünk-e abban – bármennyire szégyelljük is ezt –, hogy a pénz általános csodaszer, amelytől joggal remélhetünk megváltást, „teljes gyógyulást”?
Bizonyára sokan beszélgettünk már társaságban arról, hogy mihez kezdenénk a lottóötösünkkel, és megfogalmaztunk sok szép, nemes gondolatot, vágyat, elképzelést. Magunk elé képzeltük a jelenetet, ahogyan testvéreinket vagy barátainkat felkeressük, és cinkos tekintettel megkérjük őket, hogy nézzenek rá a bankszámlájukra; vagy azt, ahogyan nemzetközi sajtótájékoztatót hívunk össze, hogy bejelentsük: alapítványt teszünk mondjuk a hajléktalanság vagy az éhezés leküzdése érdekében. Közben azonban titkon azt is átgondoltuk, mennyi lenne az az összeg, amelyet a gondtalan élet érdekében félretennénk magunknak. Szóval sajnos: igen. Attól tartok, a többségünk mágikus hatalmat tulajdonít a pénznek, amely elképzelhetetlen bőségű és hatóerejű áldást hoz birtokosa fejére.
Nem számolunk azzal a következménnyel, amelyre ez a kisregény oly határozottan fel akarja hívni a figyelmet: hogy a pénz nem a megoldás, hanem maga a baj. Olyasmi, amitől tartanunk kell. A veszély. A fenyegetés.
Mert amikor azon gondolkodunk, mihez kezdenénk a pénzzel, nem gondolunk arra, hogy akkor már a pénz fog velünk valamit kezdeni.
Abban a naiv hitben vagyunk, hogy mi magunk ugyanazok maradnánk néhány milliárd forint birtokában, holott a pénznek éppen az a legfőbb tulajdonsága, hogy mindent és mindenkit kiforgat önmagából. Amihez hozzáfér, tönkreteszi – és mihez nem fér hozzá?
„Gyűlölöm a fényűzést. Ellustít. Megöli a fantáziát. Biztos, hogy a nyomor nem tesz jobbá. De egy kis nélkülözés néha nem árt. Ébren tartja az emlékezetet. Feltüzel. Leleményessé tesz” – mondja Száraz egyik hőse. „A pénz unalmas. Mindenütt ott van. Leginkább ott, ahol nincs. Nem szabad törődni vele. Ha van, élj úgy, mintha nem lenne. Ha nincs, élj úgy, mintha lenne. Ez a törvény” – mondja egy másik. Mind a ketten vagyonosak.
Az Osztozkodók főhőse afféle „tolvaj Raszkolnyikov”, de Karel Čapek lírikus tolvajának A readingi fegyház balladája alapján írt verse is eszembe jutott róla, aki a lopás erkölcsi vonatkozásairól csak annyit tudott kipréselni magából: „Mindenki úgy lop, ahogy tud.”
A Tim által bejárt út, részben alkati okból, részben egy tragédia, szerelmének halála folytán annak egyre világosabb felismerését hozza magával, hogy mindahhoz, ami igazán fontos, a pénznek nincs köze. Mert ahogyan a pénzhez jutás, úgy a pénzvágy és a pénzszerzés érdekében tett erőfeszítések is átalakítanak. Ehhez még arra sincs szükség, hogy törvényt szegjünk. Már az is elég, ha csupán egész életünket, mindennapjainkat annak lázában éljük, hogy pénzt keressünk; ha ez válik az életünk fő motívumává.
Tim vagyonos ember létére, noha bármit megtehetne, elérhetne, így töpreng: „Nem akarok házat a Rózsadombon. Nem akarok lakást Manhattanben a Dakota-házban. Nem akarok tengerparti nyaralót a Costa Braván. Nem akarok Bugattit, Ferrarit, Jaguart. Nem akarok repülőt, helikoptert, tengeralattjárót. (…) Nem akarok ötszáz személyes bulikat. Nem akarok mulatókat, kuplerájokat, drága kurvákat. Nem akarok rulettezni Macaón. Nem akarok kártyázni Monacóban. Nem akarok földkörüli hajókázást. Nem akarok szafarit. Nem akarok holdutazást. Nem akarok African Dream jachtot. (…) Nem mondom, hogy sosem álmodoztam ilyesmiről. Most mégis hidegen hagy. Bármit megkaphatok. Mindent lehet. Ezért nem akarok semmit. Fingom sincs, hogy mit akarok én, és mi az, amit a pénz akar.”
Timet bántja, hogy a lopással „adósává” vált az Ábrahám családnak, és azt mondja nekik: ők az egyetlenek a világon, akikkel valami összeköti. A kisregény váratlan fordulata, hogy Ábrahámék azt válaszolják: szerintük ők hálával tartoznak neki, mert kerülgette őket a gonosz, ám Timék a betöréssel „áldozatot hoztak értük”, megvédték őket. Ezért osztozni akarnak vele, velük. De vajon min? Nem elsősorban a pénzen. Hanem talán valami sokkal általánosabb emberin. Valamin, ami igazán fontos.
