Az első ilyen, általa kínált fogalom a tükör: a költők által kínált tükör, amelybe nézve jobban megismerhetjük önmagunkat, személyiségünk magját. Fűzfa Balázs az idővel és a csenddel mint Pilinszkyhez szorosan kötődő fogalmakkal folytatja, mivel a versek szerinte az idő lelassításának lehetőségét kínálják korunk elcsendesedni és megállni kevéssé képes embere számára. Ennek kapcsán visszautal az Apokrifnek, Pilinszky leghíresebb versének a beszélgetést előtt meghallgatott részletére a költő előadásában.
Figyeljük meg, hogy Pilinszky mennyire lassan mondta ezt a verset, mondja. Az ő előadásában 12–13 perc, míg „amúgy” akár három-négy perc alatt is elmondható lenne. Ám a verseknek legalább annyira fontos része, hatáseleme a csend, mint a szavak. A szemlélődés valójában a legnagyobb aktivitás, a csend mögött a legmagasabb rendű emberi aktivitás húzódhat meg. Ma azt becsüljük leginkább, aki aktív, míg a költőktől a „termékeny semmittevést” tanulhatjuk meg, kellene megtanulnunk.
Pilinszky a tűnődés költője volt: keveset írt, sokat hallgatott.
Mi az oka, hogy Pilinszkyből „brand” lett? – kérdezi Juhász Anna. – Mert azt látjuk, hogy kivételesen erős közönsége van, és a legfiatalabbak is érdeklődnek iránta. Fűzfa a válaszában az önellentmondás luxusára hívja fel a figyelmet, amelyet Pilinszky úgymond megengedett magának. Ezzel szerinte a világ bonyolult rétegzettségét, feloldhatatlannak tűnő ellenmondásait közvetítette, Azt sugallta, hogy a többértelműség, a dichotómia alapadottságai a valóságnak.
Hogyan mutatható be Pilinszky tömören a mai olvasónak? Mint a kezdet és a vég, a transzcendencia költője, állítja Fűzfa. De nem a vallásosság külső jegyeit hangsúlyozta, hanem a hétköznapisággal kapcsolta össze a transzcendenciát. Ki érti például, hogy miként lett a Négysorosban a magyar líra egyik csúcsa abból a teljesen hétköznapi mondatból, hogy „Égve hagytad a folyosón a villanyt”? Pilinszky nem rág a szánkba semmit. Hallatlan népszerűségének ahhoz is köze lehet, hogy a sejtetés művésze.
Egy újabb, Juhász által felolvasott Pilinszky-idézet a barátságról szól. „Engem a barátság tart életben”, nyilatkozta a költő, és ezen általános emberi magatartást, a világhoz való alapviszonyt értette. Azt, hogy mindannyiunknak a barátság atmoszférájában kellene élnünk, mindenkihez baráti módon kellene viszonyulnunk, és nemcsak a barátainkhoz. Fűzfa Balázs, aki Szombathelyen tanít, a közeli Velemről beszél ennek kapcsán, ahol jó barátja, Törőcsik Mari és férje meghívására sokszor megszállt, lakott Pilinszky 1978 és 1980 között. Egy padlásszobát bérelt; a házhoz Fűzfa el is szokta vinni a tanítványait, és az a terve, hogy emléktáblát is állíttat ott a költőnek. Kocsis Zoltán, akihez kivételes barátság fűzte, időnként meglátogatta. De Pilinszky a falu életébe is beilleszkedett, a lakosokkal is jó viszonyt ápolt, szívesen beszélgetett, borozgatott, egyáltalán nem jellemezte „művészi elkülönülés”.
Szintén Szombathelyhez kötődik az az esemény, amely Jordán Tamás ötletéből nőtt ki: 1300 diák afféle kórusként elmondta az Apokrif első részét. Juhász Anna lejátssza ennek felvételét, majd Fűzfa Balázs egykori nyilatkozatát, hogy a gyerekek számára talán egész életükre kiható élmény lehetett a művészi akcióban való részvétel.
Juhász Anna a mintegy félórás alkalom lekerekítéseként öt, Pilinszkyre szerinte leginkább jellemző fogalom, gondolat, idézet felsorolására kéri vendégét. Fűzfa Balázs szót fogad, választásai a következők: „Mindenkor újra semmit sem tudni”, A költészet ki fog lépni a könyvbeliségből”, „A csönd a legmerészebb törekvések előfeltétele”, „Csak tökéletesen üres lapra kerülhet valóságos szöveg”, „Ezért tanultam járni” (az Apokrif részlete). Az utolsó idézetet így magyarázza meg: „Miért is tanultam járni? Hogy érthessem az emberi beszédet. Hogy a szavak segítségével eljuthassak a másik emberhez.”
„Mitől szép egy Pilinszky-vers?” – kérdezi búcsúzóul Juhász Anna. „Nem vagyok Pilinszky-szakértő – szabadkozik Fűzfa, de aztán így válaszol:
– Mert a versei szavakból épített templomok.”
Fotók: Pilinszky János 1969-ben. Forrás: Fortepan/Hunyady József
