Az Ady-verssor profán parafrázisa arra utal, hogy nem patetikus hangulatú összejövetelre számíthat az érdeklődő, hanem szinte baráti összejövetelre. „Ő rendkívül érzelmes ember volt, de sosem szentimentális. És azt hiszem, hogy a legtragikusabb dolgokat is képes volt humorral kezelni” – mondta a Kultúra.hu-nak Kishegyi Júlia. „1952-ben azt mondták neki, hogy ha minden szerencsésen alakul, talán még tíz év a várható élettartama. Ezzel a tudattal élt és dolgozott tovább. Optimista életszemlélettel hidalt át nagy konfliktusokat.”
Kishegyi Árpád, az Operaház örökös tagja (a címet posztumusz nyerte el) 1922. november 16-án Budapesten született. „Az apámék rettenetesen szegények voltak. Heten laktak a Dob utcában. Egy kétudvaros ház hátsó udvarában, egy szoba-konyhában. Azóta a ház annyira rossz állapotba került, hogy lebontották. Kisgyerekkoromban gyakran mentünk az apuval édes kettesben meglátogatni az édesanyját és a testvéreit” – emlékezik Kishegyi Júlia.
Amikor már rangos énekes volt rendes egzisztenciával, akkor sem próbálta nagyzolóan kompenzálni a hajdani szegénységet, noha hozzá kötik a „nincs kis szerep, csak kis gázsi” mondást.
„Őt a pénz soha nem érdekelte. Sokszor gondolom, hogy ha az anyám nem lett volna mellettünk, akkor mi a cipők mellett jártunk volna. De sok, az előbbihez hasonló sztorit említhetek: Amerikából hazajött egy ismerőse, és kérdőre vonta apámat: »Árpikám, te mire vitted, mert én milliomos lettem!« Mire az apám azt válaszolta: »Haha, én is milliomos vagyok, vörösvérsejtből.« A Magyar Rádió-beli felvételek után járó honorárium volt az úgynevezett dugipénzünk. Azokat az idős asszonyokat, férfiakat hívta meg belőle egy-egy kávéra, akik meg-megállították az utcán, kvázi tarháltak tőle. Egyébként csodálatos családban nőttem föl. Együtt éltünk az anyai nagymamámmal, hangos szót otthon sosem hallottam. A veszekedés nálunk teljesen ismeretlen volt.”
Csaknem negyven szerepet énekelt, igen változatos volt a repertoárja: Mozarttól (Pedrillo, Szöktetés a szerájból) Csajkovszkijon (Triquet, Anyegin) és Richard Strausson (Táncmester, Ariadne Naxoszban) át Wagnerig (David, A nürnbergi mesterdalnokok és Mime, A Rajna kincse, Siegfried) terjedt. Népszerű dalokat is szívesen megszólaltatott, operettszerepeket is örömmel életre keltett.
„Először otthon készült föl; megjegyzem, fantasztikus zenei memóriája volt. Egyszer elolvasta a kottát, és gyakorlatilag tudta a szólamot. Nagyon sokat segített a barátja, András Béla karnagy. Amikor bármilyen új szerepet megkapott, elvitte hozzá, és egy találkozás alatt együtt megtanulták. Persze később technikailag nyilvánvalóan adódtak még csiszolni valók. Kevésbé gyorsan ment a szöveg megtanulása. Legszebb emlékeim egyike, hogy ő fekszik az ágy egyik végében, én a másikban, ő énekel, én ellenőrzöm, hogy jó-e a szöveg, és végszavakat adok. Minden szerepét tudtam, sőt ma is tudom kívülről. De van egy visszatérő rémálmom. A varázsfuvola-előadáson valamiért nincs Monostatos, és szólnak, hogy itt a Kishegyi lánya, kérjétek meg, ő biztosan fújja a szerepet. Mondom, persze, így van. Beöltöztetnek, kimegyek a színpadra, és egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Rettenetes.”
1965-ben egy olasz stagionéval (vándor színtársulat – a szerk.) turnézott. „Úgy emlékszem, hogy az olasz Gianfranco De Bosio rendező az ugyancsak olasz író, Primo Levi drámájának bemutatására készült. Szinte a világ minden tájáról keresett hozzá színészeket. Barátjának, Ungvári Tamásnak jutott az eszébe, hogy apu tud zsidó dalokat, és nyilván a prózát is el tudja mondani. Koncentrációs táborban játszódott a mű. Apu lett az egyik fogoly, a másik pedig Joó László színész. Aput a darab miatt kopaszra borotválták, és jócskán le is fogyott, mert hát ki látott korpulens foglyot – ez jót tett az egészségének. Mondhatnám, »testhezálló« volt a feladat, hiszen ő a valóságban Kőszegen volt munkaszolgálatos.”
Az életrajzok megemlítik, hogy előbb a Szalmás Piroska, majd a Vándor Kórus tagja volt, a kóruséneklés igen jó alapot adott a karrierjéhez. „Az éneklést a Páva utcai zsinagóga fiúénekkarában kezdte. Van is egy fényképem, ahogy a hasonlóképp kisfiú Kálmán György (aki később a Nemzeti Színház színésze lett) mellett áll. Azután a Lakner bácsi híres gyerekszínházában szerzett színpadi rutint.”
Kishegyi Árpád pályafutása tragikusan zárult: 1978-ban, egy amerikai turnén érte a halál. „Ha volt valami presztízskérdés az ő életében, csak az, hogy nem kivándoroltként, disszidensként, hanem operaénekesként eljusson Amerikába, ahol rengeteg gyerekkori barátja volt. Amikor a sokszereplős turné megszerveződött, az elutazás előtt két vagy három nappal megjelent két bőrkabátos ember, és máig nem tudjuk, miért, elvitte a repülőjegyeket, az útlevelet és azt a táskát, amit abban az időben a KLM adott az utazóknak. Ez keserves csalódás volt. Sokkal később ismét szerveztek számára egy másik utat.
Az egészségéről-betegségéről nyilvánosan sosem beszéltünk, és minden részlet talán nem is a nyilvánosságra tartozó téma. 1952-ben szirénázó mentő vitte el az Operaház színpadáról. Extrém magas vérnyomásértékkel került kórházba, ahol megállapították, hogy vesegyulladása van. Ekkor sikeres kezelés esetén is maximum tíz évet ígértek neki. Ez ijesztő perspektíva egy fiatalembernek a pálya elején egy nagyon pici gyerekkel. Ebből a tíz évből végül is 28 lett, de pontosan lehetett tudni, hogy a veséi rossz állapotban vannak. Abban az időben Magyarországon 55 év felett semmilyen művesekezelést nem végeztek, és az egész szisztéma gyerekcipőben járt. Amerikában viszont minden volt. Amikor az 1978-as turné alkalmával ott megnézték, alkalmasnak tartották transzplantációra. Tulajdonképpen életben maradhatott volna, ha vesét kap. És amikor úgy gondoltuk, hogy ezt a csatát most megnyertük, jött egy nagy infarktus, amiben meghalt. Ez roppant gonosz vicce volt az életnek. Azt hittük, hogy a mélyen bennünk élő 28 évnyi szorongás végre oldódhat. Ehelyett jött az óriási pofon. Amerikából én már az apám koporsóját hoztam haza.”
Nyitókép: Kishegyi Árpád operaénekes Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájában
