„Fényképezni annyi, mint egyetlen pillanatban, másodperctöredékben rálátni a jelenségre, annak egész bonyolult rendszerére, s fölismerni azt a formát, amely e jelenséget képileg kifejezi. Egyszerre kell összpontosítani az agyunkkal, a szemünkkel és a szívünkkel. A fényképezés életmód.” Henri Cartier-Bresson
Felkérést kaptam tőletek, hogy beszéljek, pontosabban írjak a képeimről.
A klasszikus fotográfián nőttem fel. Mindent magam csináltam, az ötlettől a kész képig. Ha kimondom azt a szót, hogy labor, még most is érzem a vegyszerek illatát.
Kézbe veszem az ütött-kopott kamerám, ráteszem az állványomra, és ma már alig bírom el. Igazi, hűséges társam volt több mint fél évszázadon át. Jártam vele és az általam választott, zömükben amatőr szereplőkkel, szabadon az utamat.
Magamat is amatőrnek tartom, hisz mindig jókedvemben fotografáltam.
És hogy vagyok a digitálissal?
Azzal is fényképezek, természetesen; Nikonnal, megtapasztalva, milyen jól összefér a klasszikus világom az újjal. Több ezer felvételem van CD-re mentve. Így gazdagszik a repertoárom, formálódik tudatom.
„A képnek érnie kell”, jegyezte meg valamikor a ’70-es években az Óbudai Fotóklubban a mesterem.
Így született meg ez az új emblémám is:
Az élet örök körforgásában generációk váltják egymást, átfedésben. Hasonló sorsok és mások. Találkozások, kapcsolatok egy életen át, és azon is túl. A Human nature egy élet története, BACKSTAGE, az élet játéka.
Egy kislány elhatározza, hogy fotográfus lesz. Lázad a szigorú tradíciók ellen, legfőképpen szabadságra vágyik. Földműves szüleit elhagyva a nagyvárosba megy, munkát vállal, és minden szabadidejét azzal tölti, hogy képeket készítsen a számára érdekes emberekről. Néha önmagát is megörökíti különböző beállításokban, elképzelései alapján. Tele van lendülettel, fantáziája szárnyal, lelkesedése határtalan.
Anyja aggódik normálistól eltérő életfelfogása miatt, legszívesebben mielőbb férjhez adná. Székely apja bolondériának tartja a mániáját, és gondoskodik arról, hogy ne kallódjon el. Egy idős személyhez költözteti, akit ápolnia kell. Szerencsésnek mondhatja magát, mert a polgári körökből származó özvegy hölgy nagy tisztelője a művészeteknek. Szerényen élnek egymásra utalva ebben a különös helyzetben közel tizenhárom éven át. Képei egyre több helyen kapnak nyilvánosságot.
Modelljei családot alapítanak, szétszóródnak a nagyvilágban; követi sorsukat; úgy szereti őket, mintha saját gyermekei lennének. Ez adja élete értelmét. Amikor szülei megöregednek, hazatér, ápolja őket betegségükben. Mivel ő a harmadik, a legkisebb gyermek a családban, úgy érzi, ez természetes feladata.
Előbb édesanyját, tíz évvel később apját veszíti el.
Művelni kezdi szülei földjét, és ottragad, ahonnét elindult.
Több mint negyven év távollét után a természetben talál igazán önmagára. Megérti azt, hogy egész életében apja természetes ereje, édesanyja áldásos szeretete adta hitét, biztonságát és boldogságát.
Becsukom a szemem, ösztönömre bízom magamat. Visszafelé forog velem az idő; úgy érzem, korábban éltem már valahol ezen a földön. Valóság és képzelet keveredik bennem, rögzíteni vágyom.
Boldog vagyok, mégis félek, mindez káprázat csupán: eltűnik
a látvány, ha kinyitom a szemem.
Egy tizenéves kislány elhatározza, hogy színésznő lesz. A fotográfusnő édesanyja révén, aki korábban modellje volt, találkozik vele. Felvételeket készít róla, és a kislány a képek révén főszerepet kap egy filmben, melyben egy idős embert ápol. A film címe: Jutalomjáték.
Nagyon szeretem ezt a képet. Ahogy néni a népviseletben leszáll a bicikliről, a retikül ott van a kormányon, és elegánsan megigazítja a szoknyája redőjét. Én ezeket paparazzimódon meglestem.
Annál szebbet nem tudok kitalál, mint amit az élet ad, és én megleshetem. Ebben a gesztusban benne van az odafigyelés, a szeretet az emberek iránt.
Életünk csupa rejtély. Néha úgy érzem, valaki vezeti a kezemet; vigyáz rám, hogy a nehéz pillanatokban ne vesszek el a részletekben. Valaha azt írtam, szereplőim kitalált személyek, fotóm van róluk. Ma azt mondom, minden képem maga a valóság – úgy, ahogy én látom.
Minden lépésemben a harmóniát, az élet szépségét kerestem-keresem.
Modelljeim a fotósra, azaz rám néznek. Bizalommal vagyunk egymás iránt; ezért is írom könyvemben, hogy „hálás köszönettel tartozom családomnak, barátaimnak, modelljeimnek, akik őszinte bizalommal álltak fényképezőgépem elé. Velük teljes az életem.”
T!ME - !DŐ: Döntő pillanat, amikor az ember lenyomja az exponálógombot. Megjelenik valahol valamilyen formában egy jel.
Az ember bizonyítékot hagy arról, miként van jelen.
A múló pillanat az ember által kitalált eszköz segítségével lesz kép.
Volt, nincs, és mégis van. Ma már percenként több millió.
Földön és földön kívül. Örökkévalóság.
Kinyitom a szemem, visszatekintek életemre. Örömömre készítem képeimet több mint ötven éve, szabadon. Békés tájakon lépkedve keresem a szépet, a harmóniát, hogy a valóság kicsinyített másában viszontláthassam a szerethető és csodálatos embert, aki méltó az örökkévalóságra.
Apám üvegháza volt a műtermem. Visszatérek a városból vidékre, és ott játszódnak a történeteim; a szabadban, a természetben.
S mit jelent nekem és a workshopjaim résztvevőinek a kertem?
Éld meg azt, hogy itt mezítláb jársz, hogy itt nincs mobil, nincs kép: itt jelen vagy, valóban.
A föld az ember méltósága.
A fotográfia által értem meg magamat. Általa érint meg a világ, és benne a másik ember.
Örömszerzés nekem a képcsinálás, fény általi érintés, fantáziám játéka, kapcsolatteremtés. Hiszem azt, hogy tanulni sok mindent lehet, alkotni csak szabadon. Egyénit csinálni a legnagyobb talány számomra. Csoda, amit ki kell érdemelni. Ha eljön az ideje, megkapja az ember. Minden vágyam teljesült, amit szerettem volna elérni életemben. Ez vagyok én, a Baricz Kati.
Nem minden kép, ami fényt kap.
El tudod képzelni a világodat kép nélkül?
Van még olyan, amiről manapság nem készült kép?
Életrajz – kívülről nézve
(Lengyeltóti, 1948. szeptember 21.)
Szülei, Baricz Ferenc (Nyárádmagyaros) és Horváth Erzsébet (Fonyód) kertművelésből éltek Fonyódon. A fénykép készítésének csodája már kicsi gyermekként elbűvöli a falusi fényképészmester műtermében. Eldönti, hogy ő is képrögzítő lesz.
Gimnáziumi éveiben az osztályfőnökének köszönhetően már saját maga hívja és nagyítja a felvételeit. 1967-ben Budapestre költözik. Betanított munkásként dolgozik a Magyar Filmlaboratórium Vállalatnál, ott kerül közel a filmek készítőinek világához.
Szabadidejében utazik, lelkesen fotografál saját örömére, főként hétköznapi embereket, akiket kíváncsisága, nyitott természete azonnal rabul ejt. Képeit pályázatokra küldi, számos díjat nyer. Ezen felbuzdulva önálló kiállításokon mutatkozik be. Tapasztalatból építkezik; szabadon, öntörvényűen. 1975-ben fényképész- szakmunkásvizsgát tesz. Mivel fotográfusként nem kap állást, oktatni kezd a Fényképész Szakiskolában, a Népművelési Intézetnél, a Főfotó Vállalatnál. És ekkor, a diákokkal együtt sajátítja el igazán magas szinten ezt a csodálatos szakmát.1981-ben felveszik a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Dokumentarista fotóit egyre több kreatív ötlettel gazdagítja. Plakátokat készít, kozmetikumreklámokat és konceptuális divatfotókat magazinoknak saját elképzelései szerint.
Free lance fotográfus. Ez idáig nyolc könyve jelent meg.
A napokban nyerte el a Magyar Fotóművészek Szövetsége idei életmű-díját
Baricz Kati és Szarka Klára beszélgetése a Capa Központban:
