Már megint (2016–2017)
Két évet töltöttem Izlandon, amit az elképesztő kalandok és a feszített munkatempó jellemzett leginkább. Az egyik projektem egy elég intuitív, terápia jellegű módszerrel készült, kevés megtervezettséggel, sok spontaneitással, az aktuális érzelmeimre, gondolataimra hangolódva. Viszont volt egy kép a fejemben, amire már hónapok óta készültem. Az volt az álmom, hogy meztelenül rohangálhassak izlandi lovakkal (akiknek szigorúan nincs semmi közük a pónikhoz). Ez több szempontból is elérhetetlennek tűnt, lévén, hogy rettegek a lovaktól (több rossz gyerekkori élmény miatt). Számomra legjobban az óriási méretük és erejük a rémisztő, de lássuk be, az izlandi lovak egészen „megfoghatók”.
A szerencsés csillagállásoknak köszönhetően összesodort egy olyan (filmes) baráttal az élet, akivel nyakunkba vettük a sziget déli partját, és az út első fél órájában ki is derült, hogy neki is az a vágya, hogy meztelenül szaladgálhasson a lovak között. A következő szerencsés „véletlen” folytán pedig egy olyan lovasfarm mellett töltöttük az első éjszakát – amikor a vaksötétben, egy vihar közepén leparkoltunk egy kevésbé forgalmas útszakaszon –, ahol a hajnali napfelkelte fényeiben megpillantottuk álmaink állatait. Innentől nem volt kérdés, hogy megvalósítjuk ezt a régóta dédelgetett víziónkat, és mindketten megalkottuk a saját médiumunkban a saját elképzelésünket. Így kerültem barátságos viszonyba ezekkel a kedves lényekkel, és múlt el a félelemérzetem.
A húsvét nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé, gyerekkoromban sokszor öntöttek nyakon egy pohár vízzel vagy a szomszéd bácsi büdös kölnijével. Ez a legfőbb oka, hogy elrejtőztem, és különböző menedékeket építettem magamnak, hogy ne találjanak meg a nem kívánt locsolók. Aztán Izlandon sikerült eltöltenem életem két legcsodálatosabb húsvétját, amikor a déli parti kedvenc helyszínemen óriás pelyhekben ömlő hó várt ránk, miközben az újonnan visszatért sarki csérek nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel, őrületes fennforgást csapva. Imádtam.
Egy másik elképesztő jelenség, a nap körül kialakuló szivárvány szintén egy olyan élményt adott, ami könnyeket csalt a szemembe, miközben fülig ért a mosolyom. Ez azért is rendkívül meghatározó kép a számomra, mert a Már megint című sorozatom utoljára elkészült fotója. Itt mondtam azt, hogy kész van a sorozatom. Befejeztem. Mivel ez egy önterápiás jellegű projekt volt, így egy korszak is befejeződött ennek az utolsó képnek az exponálásával.
„Who run the world? GIRLS!” (2016–2018)
Ez egy vízesés szülőcsatornája. Itt jön a világra. Ez a magja, a forrása. Ez a szíve. Ez a szeme. Az izlandi felföld mélyén rejtőzik, és ha az ember tudja, hol keresse, akkor nem is olyan vészes megtalálni. Elképesztő, hogy egy ilyen kis lyukból ered egy óriási vízesés. És ha még nem volt elég különleges, akkor azt is elárulom, hogy narancssárga a színe. Rauðufossar.
Ez a kedvenc helyem. Nemcsak a kedvenc hegyem Izlandon, hanem konkrétan a kedvenc helyem. Egy idő után muszáj kategóriát csinálni a kedvenceknek, különben nagyon gyorsan elfogynak a helyek a listán… Itt töltöttem a 28. szülinapom, és ami azt illeti, a 29-et is. A felföld csak nyáron látogatható, így nincs túl sok lehetőség idetévedni. Én minden adódó alkalommal elmentem ide, és nagyon szerencsés vagyok, hogy nyári gyerek lévén a szülinapokat is tudtam itt ünnepelni. A kép maga egy félig fiókban heverő sorozat része, de egyszer csak elkészül az a könyv. Ennek egyelőre csak én vagyok az akadálya. Igen, vannak még lezáratlan ügyeim Izlanddal.
Vándorvágy – Privát ismeretlen (2018–2019)
Az izlandi létem végéhez közeledve egyre többen látogattak meg az otthoniak közül. Az egyik ilyen utolsó utazásomra egy utolsó nagy projektet terveztem. Ez a búcsúm része volt a szigettől. Egy igazi körutazás, ahol az összes kedvenc helyemet meg akartam mutatni a barátaimnak, ahol az összes kedvenc helyemtől elköszönhettem. Egy olyan filmes projekt fogalmazódott meg bennem erre az útra, aminek a végén megválok hosszú fürtjeimtől.
Erre a pillanatra a nyári, soha véget nem érő világosság és a felföld zordságának tökéletes találkozása adta meg a legmegfelelőbb alkalmat. Hajnali háromkor, a tíznapos túránk végén, összetörten, megfáradva a fekete hegyek között álltunk meg, és a szélviharban remegve, vacogó fogakkal vettük fel, amint levágom a hajamat. A copfom azóta a fiókban pihen, a nyersanyag mellett. Szinte napra pontosan három év telt el azóta, és még nem vágtam meg a videót… Viszont az azóta visszanőtt hajamat pont most vágtam le megint.
Ezért a képért majdnem az életemet adtam. Valamilyen mágikus módon vonzódom a vulkánokhoz, teljesen megbabonáznak. Gyerekként imádtam az ilyen katasztrófafilmeket, rongyosra tudtam nézni őket. Sokat álmodoztam róla, hogy egyszer eljutok egy aktív vulkánhoz, és megtapasztalhatom elementáris erejét testközelből is. (Persze Izlandon azután tört csak ki, hogy hazaköltöztem, azóta is vágyakozva nézem a képeket, és remélem, hogy mikor legközelebb kijutok, akkor is aktív lesz még.)
Szicíliában a Stromboli volt az első igazi találkozás, és minden elképzelésemet felülmúlta. Miközben a ránk szakadt sötétben, füstfelhőbe borulva, óriási hátizsákjaink terhe alatt baktattunk fel a hegy meredek oldalán, sokszor gondoltam anyukámra, hogy ha én a saját gyerekem lennék, most biztos kitekerném a nyakamat, hogy ennyi eszem van…
Persze, végül nem lett baj. Felértünk. De a naplementét lekéstük, és hát egy igazi fotós nem elégszik meg akármivel, így elhatároztuk, hogy akkor megcélozzuk a napfelkeltét. Viszont nagyon megterhelő volt a túra, ezért egy kicsit lejjebb csurogva, biztonságos mélységben a vulkánon töltöttük az éjszakát. A másnap reggel későn ért minket, így még javában caplattunk vissza a csúcsra, mikor a napfelkelte már megérkezett. Azt is lekéstük, ezért az adott körülményekből kellett kihozni a maximumot. A fantasztikus madártávlat nem maradhatott ki a repertoárból, ezért felszálltam a drónommal, és körberepültem újdonsült barátomat.
Már éppen ereszkedtem a leszálláshoz, mikor egyszer csak megbolondult a drón, és elszállt a fenébe. Irányíthatatlanná vált, miközben vészesen merült az akkumulátora. Rengeteg káromolás után végül sikerült visszaszereznem a kontrollt, de ekkor valahol a tenger fölött volt már, és kb. 4 százalék volt még az aksi idejéből. Elkezdtem visszafelé repülni gőzerővel, majd 2 százaléknál megpillantottuk a füsfelhőből előbukkanva. 1 százalékon járt, mikor már szinte karnyújtásnyira volt, és hárman ordibáltuk neki, hogy „Csak még egy kicsit tarts ki! Mindjárt itt vagy!”, mikor megdermedtek a propellerek, és elkezdett zuhanni. Belecsapódott a kalderába, és csúszott lefelé végig, majdnem a kráter széléig, de hirtelen megakadt.
Önkívületi állapotba kerültem, biztos voltam benne, hogy odáig le lehet menni, meg lehet szerezni, nincs veszve minden. Ketten fogtak le, hogy ne legyek őrült, nem ér ennyit. Mindhiába, lemásztam. Megszereztem. Túléltem. Remegve borultunk össze, mikor épségben visszaértem. Én igazából fel sem fogtam még, hogy mi történt. Tele voltam adrenalinnal, végig csak arra gondoltam, hogy meg tudom csinálni, meg tudom szerezni, egy pillanatig nem kételkedtem. Ez volt a titkom. Mikor elindultunk lefelé, akkor ütött meg a valóság. Kiment a lábamból az erő, majd összecsuklott alattam. Utolért a felelőtlenségem súlya. Ezért a képért majdnem az életemet adtam…
Szicíliába csak tíz napra mentem, de többet követelt tőlem, mint bármelyik utazásom. Elkövettem az egyik legnagyobb hibát, és új túracipőben vágtam neki ennek a kalandnak. Már az első nap végére óriási vízhólyagokkal volt tele a lábam, de ez odáig fajult, hogy az utolsó 2-3 napban már csak fájdalomcsillapítókkal voltam képes a lábamra állni. Az Etnára végül felvonón mentem − eszem ágában nem volt kihagyni, de kímélnem kellett magamat kicsit −, míg a többiek szépen megmászták, így az áprilisi szakadó hóban, egyedül hódítottam meg a csúcsot.
Szürreális élmény volt ebben a földöntúli hangulatban, elemi fájdalommal küzdve, a saját határaimat szétfeszítve megtenni ezt az utat. A rossz idő miatt azonban az aktív kráter le volt zárva, így nem volt alkalmam a peremről belebámulni a fortyogó lávába. (Kicsit úgy képzeltem, hogy olyan „gyűrűk urás” lesz, de ezért az élményért vissza kell még menni.) Végül visszatértem a bázisra bevárni a többieket. A viharos hófúvásban, a fájdalomcsillapító hatásának múlásával dacolva, egy sánta kis pingvin képzavarával született meg ez a fénykép a fejemben. Számomra ez a fotó rakja fel az i-re a pontot a sorozatomban boncolgatott vándorvágy, saját univerzum és a privát ismeretlen létrehozásának témakörét illetően.
Két év izlandi élet után elég magasra szökött a vizuális ingerküszöböm. Nem gondoltam volna, hogy valami még egyszer annyira vagy talán még jobban le tud nyűgözni, mint az imádott gleccsereim vagy a szivárvány színben pompázó, füstölgő hegyeim látványa. Mégis, a Holt-tenger partjára érve könny szökött a szemembe, és elállt a lélegzetem. Valamilyen ismerős-ismeretlen borzongás futott át rajtam, amikor ezt a földöntúli élményt magamba szippantottam. Igaz, hogy nagyon távol kerültem Izlandtól, mégis valahogy oly közelinek éreztem. A hangulat, ami itt fogadott, teljesen elvarázsolt. Ismét. Kicsit megint hazaértem, megint megetettem a vándorvágyam, raktam össze a saját univerzumom darabjait. (Túlzás?)
Szóval, ahogy ez már kiderült pár fentebb emlegetett sztoriból, az időzítés nem az erősségem, legalábbis általában. Most mégis a naplemente utolsó sugarait elkapva, a telihold felbukkanó fényében lebegtünk végül a Holt-tenger felszínén. Van az a „remek” mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni. Na, ez a gyönyörű látvány, a csodálatos-éles sókristályok viszont kevésbé kellemesek a bőrnek, mint a szemnek. De minden csikarás, minden seb, a só mardosó érzése ellenére is megérte a teliholdas lebegés.
Megígérem, hogy létezem (2014)
A Megígérem, hogy létezem című sorozatom azért rendkívül fontos számomra, mert az ekkor kialakított munkamódszer alapján dolgozom azóta is. Egy irtó nehéz időszakban, egy kék ország birodalmában egy nagy megérkezés volt ez.
Mindig is nagymestere voltam annak, hogy több végén égessem a gyertyát egyszerre, ez akkor sem volt másként. A több szálon futó projektjeim mégis valahogy ennek a sorozatnak a mellékvágányai voltak. Az időkeret adott volt, már az elején láttam a végét. Viszont a sorozat alakulását egy pulzáló, rendkívül színes, ugyanakkor konstans munkatempó diktálta a szinte mindennapos fotózásoknak köszönhetően. Fontos szerepet játszott a magányos bolyongás és a kollektív felfedezések egyensúlyban tartása is. Vágytam a felszabadulást.
Darab Zsuzsa fotográfus (Miskolc, 1989. 07. 16.) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia alapképzésén 2012-ben diplomázott, majd Dániában, egy ösztöndíjas programban festészetet és képzőművészetet tanult. 2014-ben, Helsinkiben az Aalto University School of Arts, Design and Architecture Egyetemen tanult Erasmus-ösztöndíjjal. A MOME fotográfia mesterképzésén 2015-ben végzett, majd 2016-ban dizájn- és vizuálisművészet tanár mesterdiplomát szerzett ugyanitt. Ezt követően Erasmus-ösztöndíjjal Izlandon vett részt gyakornoki programban, ahol végül 2018-ig fotósasszisztensként dolgozott a SuperStudióban, Jón Páll fotográfus mellett. Jelenleg Budapesten él és dolgozik.
2011 óta a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának tagja, valamint 2017-től a Women Photograph csoport tagja.
Munkái általában személyes témákat dolgoznak fel, konceptuálisak, valamint kísérleti jelegűek is. Képei számos kiállításon szerepeltek itthon és nemzetközi kiállításokon is, többek között New Yorkban, Rómában, Bécsben, Helsinkiben, Isztambulban és Varsóban is.
2013-ban részt vett a Folyamatos jelen projektben a Mai Manó Ház rendezésében. 2016-ban bekerült a Photo Botie 30 legjobb, 30 év alatti női fotográfusa közé. 2018-ban NKA-ösztöndíjat nyert. 2021-ben Pécsi József fotográfiai ösztöndíjas.
