Szakmai példaképemnek Telek Balázst tekintem: az egyik legragyogóbb kreatív fotográfus, alkotó volt, akit megismerhettem. Analóg, archaikus technikákat használok, ezeken belül is leginkább lyukkamerákat (camera obscurákat). A lyukkamerák felépítésükből, technikai tökéletlenségükből adódóan olyasvalamit tudnak, ami egyik kedvenc könyvem címére, A lassúság dicséretére emlékeztet. A hosszas exponálás alatt minden kissé más lesz: kicsit elmozdul, épphogy bemozdul, de még előző pillanatában is fellelhető. Az időből nem a másodperc töredékét metsszük ki, hanem hosszabb idősávot.
2019 őszétől lehetőségem volt a Szélesvásznú narratívák munkacímű kiállítási anyagomon dolgozni, s ez újra felvetette a kérdést: vajon van-e jogosultsága a camera obscura által használt panorámaformátumnak, képes-e ez a technika és ez a formátum narratív (elmesélő) hangon megjeleníteni a képeket. Történetekben gondolkodtam, amelyeket a befogadó közeg talál meg magának minden egyes képben. Ezek a történetek lehetnek emberekkel, szereplőkkel vagy épp azok hiányával létrejövők. A munkához Benkő Imre Horizon című fotóesszéje és Balla András Menedék című könyve is támpontot adott.
A történeteket ott próbáltam megörökíteni, amerre épp jártam, így nem csak városban vagy természetben készült képekben gondolkodtam. A lényeg a narratíva létrejötte volt. A város a történések folyamatossága, míg a természet ennek pont az ellenkezője, az általunk megszokott „sűrű élet” hiánya. És mégis. A lyukkamera hosszú expozíciója adott esetben kiürítheti a városi tereket vagy éppen mozgással töltheti meg a természetet. Ez a kettősség az időközben életünkbe beférkőző pandémia miatt még inkább szerepet kapott: a tetszhalott állapotba kerülő városi terek és az emberek által újra felfedezett természet élénksége (amely akár emberek nélkül is élettel teli). Elgondolkodtató, hogy vajon mi az „eredeti”.
Az idő maradt a közös nevező, ami más lett, mint a megszokott napi ritmusunk. Az idő, ami nem a másodpercek töredékében, hanem másodpercekben, percekben zajlik a képeken. Lehet, hogy még hosszabban. Így másképp lesz mérhető; más lépték lesz az, ami meghatározó. És ebben pillanatban a zsúfolt, fontosnak érzett városi terek üressé váltak, s helyettük ottmaradt a több millió éves természet. Ahol a legfontosabb feladatunk: jelen lenni.
Ide-oda változott a világ körülöttünk. Volt, hogy bezárkóztunk, volt, hogy újra kiléphettünk a szabad levegőre, ami egyre inkább a természetet jelentette. Az itt bemutatott anyagban szándékosan kerülnek egymás alá és fölé látszólag oda nem illő képek. Ami mégis összehozta őket, az a biztonságosnak vélt, általunk emelt környezet és a mindig is itt lévő természeti világ közötti kontraszt.
Történetekre készülődtem, miközben a természet és a társadalmunk sokkal fontosabb dologról döntött. Egy mindannyiunkat érintő történésről. Más lett a világ. Nem biztos, hogy rosszabb, de szinte biztos, hogy egészen új megközelítést igénylő. Még harcolunk ellene, pedig az áramlás, a flow (Csíkszentmihályi Mihály) energiáit kellene használnunk. S minél többször próbálom körbeírni, annál többször lyukadok ki a valós jelenlét, a közösen megélt, átélt pillanatok mellett.
Narratívákat kerestem, miközben a történések végig itt voltak velünk. Minél inkább képesek vagyunk megállni, meghallgatni vagy csak észrevenni egymást, lelassulni a környezetünkhöz, annál valóságosabbak, hitelesebbek lesznek az élményeink. Egy-egy kép kapcsán nem a pillanatok, hanem az együtt töltött hosszú idő lesz a meghatározó. Lehet, hogy a kép csak indikátora lesz egy bennünk elinduló élményhalmaznak.
A képekkel egyfajta időbeli és térbeli hullámzást szeretnék elérni. Ezt a mozgás vagy annak hiánya, a tér üressége vagy túltöltöttsége hivatott megjeleníteni. Mint ahogy mi magunk is folyamatosan csendes vagy épp telített helyekre, pillanatokba helyezzük magunkat.
A helyszínek a teljesség igénye nélkül: Szigliget, Zsennye, Cegléd, Budapest (Stadionok, Keleti pályaudvar, Gellérthegy, Szabadság tér, Szabadság híd, Bikás park), Szentendre: Dömörkapu, Börzsöny, Csobánc, Pilis-hegység, Mátra, Balaton-felvidék, Hévíz: Egregy.
| Hupján Attila 1968-ban született Budapesten. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) 1999-től, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) Fotóművészeti Tagozatának 2007 óta tagja, ez utóbbi elnöki feladatkörét 2015 óta látja el. 2014-ben a National Geographicban, 2015-ben a Blur Magazine-ban jelentek meg munkái. 2019-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ösztöndíjasa volt.
Egyéni kiállításaival találkozhatott a közönség a többi között Százhalombattán (Borongás helyett, 2004), Budapesten (Időfék, 2007; A kukkoló szomszéd, 2014; Kizökkent világ, 2018; Try it differently, 2018) vagy Esztergomban, a Dzsámi kiállítótérben. Számos csoportos kiállításon vett részt, az elmúlt négy évben 2018-ban Székesfehérváron (MobilArt), Vácon (Tisztelgő kiállítás Tóth István emlékére), Kijevben (Hungarian pinhole week) vagy Budapesten (Civilizált táj, Kölcsönhatások – MAOE tematikus kiállítás, Minimal 1x2x).
2019-ben kiállítója volt a Minimal 1x2x reloaded tárlatnak (Klebelsberg Kulturkúria), a XIX. Dunaszerdahelyi alkotóműhely kiállításának (Bartók1 Galéria), a Távlatok – Budapest Fotófesztivál 2019-nek vagy a Dimenziók – MAOE tematikus kiállításnak. 2021-ben alkotásai szerepeltek a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon tárlatán (Műcsarnok), a Szürreál és absztrakt – Zsebben hordott művészet 2.0 tárlaton (Szentendre) és a G12 Önarckép című kiállításán. |
Nyitókép: Át az időn.
