„Erika felsikított, amikor megtalálta – mondja Ritoók Ágnes –, én pedig a többiekkel együtt azonnal odarohantam hozzá. Körülvettük, kézről kézre adtuk a leletet, és nem sokkal később már együtt magyaráztuk a hozzánk csatlakozó 11 ásatási munkatársnak, zalavári segítőinknek, hogy vélhetően olyasmire bukkantunk, aminek kis túlzással a koronázási palást mellett lenne a helye. Szent István korából származik, és eddig soha sehol a világon nem találtak még ilyet: csontból készült, feliratos szenteltvízhintőt. Felejthetetlenül ünnepélyes pillanatok részesei voltunk, és idén abban bizakodva térünk majd vissza Zalavárra, hogy a hintőhöz tartozó szenteltvíztartó is előkerülhet.”
*
Hammerstein Judit, a Nemzeti Múzeum megbízott főigazgatója elődje, Kralovánszky Alán arra vonatkozó gondolatát idézi köszöntőjében, hogy az, ha a tudományos kutatások eredményei megmaradnak a szakemberek körében, azaz nem sikerül őket közérthetően a szélesebb nyilvánossághoz eljuttatni, alapjában kérdőjelezi meg a múzeum mint intézmény értelmét, hatóerejét. Ez a felismerés volt az alapja két éve A hónap kincse programsorozat elindításának, amelynek az a legfőbb értelme, hogy a legfrissebb eredményeket, a múzeum birtokába kerülő különleges új műtárgyakat hónapról hónapra reflektorfénybe állítsa, és azt is érthetővé tegye, miért jelentősek. A zalavári bencés kolostor feltárása során megtalált aspergillum, azaz szenteltvízhintő nemzetközi viszonylatban is egyedülálló lelet. A Nemzeti Múzeum és a Magyar Kutatási Hálózat által támogatott Moseburg/Zalavár projekt régészcsapatát Ritoók Ágnes, Simonyi Erika (a múzeum régésze) és Szőke Béla Miklós (a Régészeti Intézet munkatársa) vezeti.
Ritoók Ágnes is idézettel kezdi, de amit felolvas, cseppet sem papírízű: a feltárási napló vonatkozó részét halljuk, és ennek révén élményszerűen bevonódunk annak a forró augusztusi napnak az eseményeibe. A nevezetes tárgyra 2023. augusztus 15-én, azaz éppen Nagyboldogasszony ünnepén találtak rá – azon a napon, amelyen Szent István Szűz Mária védelmébe ajánlotta Magyarországot. A keleti kolostorszárnytól keletre eső 6/22-es objektumban, egy négyszer két méteres gödörben dolgoztak, és éppen egy abba beledőlt, átégett, deszkákkal burkolt, tapasztott fal szenes maradványait bontották ki. A 11. századra datálható kerámiákat, valamint rengeteg, főleg konyhai hulladék csontot (ez a körülmény jelentőségteljes!) gyűjtöttek össze. E csontok között volt a finoman megmunkált aspergillum. Valószínűleg fiatal, de már felnőtt juh lábközépcsontjából készült, 8,4 centi hosszú; nyolcszögletűre csiszolták, és hét lyukat fúrtak rá, a fúrás következtében egy helyen elrepedt. Hogy pontosan mit találtak, és melyik korszakból származik, annak bizonyítása összehangolt csapatmunkát igényelt (és végül az igazolódott, amit a helyszínen azonnal feltételeztek).
A csapat tagja, Szabó Ádám ismert olyan ábrázolásokat, amelyeken tisztító szertartások kellékeként jelentek meg hasonló tárgyak, György László régész kiváló fotói és grafikái pedig a töredékes latin felirat értelmezésében segítettek. Először azt hitték, az 51. zsoltár azon sorainak parafrázisa a szöveg, hogy „Hints meg izsóppal, és megtisztulok, moss meg, és a hónál fehérebb leszek!” (Asperges me hysopo, et mundabor, lavibis me, et super nivem dealbabor). De aztán kiderült, hogy a szöveg legvalószínűbb rekonstrukciója a következő: „Petrum Murnai reversu(m) istum f(eci)t”, azaz Ezt a Pétert Murnai visszatérítette. Murnai, amely a franciaországi Mornay-val azonos, a franciaországi Clunytől, a bencés reform központjától harminc kilométerre fekvő város. Cluny ötödik apátja, a reformok élharcosa, Odilo István kortársa volt, leveleket is váltottak. A feliratban szereplő Petrus szerzetest 1018 körül Odilo küldhette Magyarországra térítőmunkára. Petrus útjai sorűn a térítés fontos eszközeként, például keresztelésekkor, temetéseken egyaránt gyakran használhatta a szenteltvízhintőt. Nem úgy, mint a többi hasonlót: a nemesfémből készülteket ugyanis az ünnepnapokra tartogatták és ritkán vették elő.
Dejcsics Konrád, a pannonhalmai apátság szerzetese, kulturális igazgatója a vízzel való meghintés plébániai és monostori gyakorlatának ismertetésére vállalkozik a kamarakiállítást megnyitó beszédében. Az első erre vonatkozó források az otthonok sóval vegyített vízzel való meghintéséről szólnak. Hinkmar reimsi érsek (+882) azt javasolta, hogy a szenteltvízzel meghintett emberek kapjanak is a vízből, hogy hazavihessék, és házukat, földjüket, állataikat és ételeiket egyaránt meghinthessék vele. Hozzáteszi: ez egy ilyen jelentős szolgálatra való edényből történjen. Pannonhalmán négyet is őriznek effélékből, ezüst szenteltvíztartókból és -hintőkből, sőt még egy hegyi kristállyal és arannyal díszített is akad köztük. Ami a monostori gyakorlatot illeti, arra nézve Hrabanus Maurus bencés apát, mainzi érsek (+856) szavai az irányadók. A só azért kell a vízbe, mert megakadályozza a romlást és megadja „a belátás ízét”, írta. Monte Cassinóban a szerzetesek hetente végigjárták a monostort, és az összes helyiséget meghintették szenteltvízzel.
Konrád atya a kérdés szempontjából jelentős szentírási helyet, Márk evangéliuma első fejezetének 29. versét is szóba hozza. Itt olvashatunk ugyanis arról, hogy Jézus, aki nem sokkal előtte elhívta Simont és Andrást a halászhálók mellől, vagyis kiszakította őket megszokott környezetükből, családjukból, otthonukból, hagyományukból, ekkor a házukba megy, és gyógyulást visz oda: meggyógyítja Simon (azonos Péterrel, akinek Jézus nevezte el) anyósát. Mert otthon akar lenni náluk. Az Isten nemcsak a templomokban van jelen, hanem ott is, ahol az emberek a mindennapjaikat élik. Ez az otthonok megszentelésének, a szenteltvíz használatának mélyebb értelme.
*
A kiállítás-megnyitó után Ritoók Ágnest kérdezem, aki a beszédében nem is titkolta meghatottságát, hogy ennyire jelentős lelet feltárásának részese lehetett. Noha icipici tárgyat találtak, ahhoz egykor egy egész világ tartozott, és általa az a világ is varázsszerűen megelevenedhet számunkra: a szenteltvízhintő „kirajzolja” környezetét, jó néhány akkori összefüggést, eseményt érthetővé tesz. Az államalapítás időszakáról leginkább krónikákból, oklevelekből tájékozódhatunk, a mindennapokat azonban csak ilyen hétköznapi tárgyak segítenek igazán megérteni, mert ezek képesek élményszerű közelségbe hozni a régmúltat.
A térítés általában az előkelőket érintette, mert ők aztán a házuk népét is vitték magukkal. Ez az egyszerű, gyakran használt tárgy azonban valószínűleg sok egyszerű ember között is megfordult, és jelen lehetett a kereszténység alapjainak magyarországi lerakásánál, a legegyszerűbb hitigazságok ismertetésénél, rövid imák, például a Miatyánk tanításánál. Régészeti leletként éppen egyszerűségében, hétköznapiságában van az ereje, és éppen azért annyira kivételes eset, hogy ilyet találjanak, mert nem nemesfémből, hanem csontból van. A csont mint ételhulladék mindig nagy mennyiségben fordul elő az ásatásokon, emiatt szinte szemétnek számít (csak abból a szempontból érdekes, mit ettek őseink), emiatt egy ilyen lelet megtalálásának esélye nagyon csekély: olyan, mint a tű a szénakazalban. Ezért amikor kiállítási tárgy válik belőle, olyan tárlatvezetőkre van szükség az ismertetésekor, akik az ásatásoknak a régmúltba repítő hangulatát, képességét át tudják adni a látogatóknak, vélekedik Ágnes.
*
Dejcsics Konrád egy Géza idején alapított apátság szerzetese, és Pannonhalmán gyakran el szokta mondani, hogy mekkora erőt jelent ennek a megszakítatlan hagyománynak az örököseként és folytatójaként élni. De nem csapjuk-e be magunkat akkor, amikor minden további nélkül azonosnak tekintjük azt a régi egyházat és a mait? Ő mint szerzetes minden további nélkül visszautazhatna az időben, és helyet cserélhetne az egykori Petrusszal? És akkor mi történne, ha Petrus utazna át tíz évszázadot? 2024-be érkezve minden további nélkül átvehetné Konrád helyét? Ami a szenteltvízhintést illeti, nem ez a helyzet – válaszolja Konrád –, mivel mára a szentelvízhintés gyakorlata és teológiája egyaránt marginalizálódott, és a keresztvíz teológiája vette át a helyét, amely azonnal a keresztény identitás leglényegébe, a hívőnek Krisztussal való kapcsolatába vezet be. Fontos mai teológiai trend a forrásokhoz való visszatérés, és az akkori tárgyi környezet jobb megismerése hozzásegíthet az egykori gondolkodásmód mélyebb megismeréséhez. Mindig annak a reményével, hogy ha jobban megértjük elődeinket, magunkat és a magunk hitét is jobban meg fogjuk érteni. Azt, hogy mit gondolt, aki a többiekre ráhintette a szenteltvizet, és hogy azok mit gondoltak, akikre ráhintette, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a kor elméletalkotói mit gondoltak a szenteltvíz használatáról.
Ma egyaránt keressük az egykori emberek és a mi mai cselekvéseink biblikus és szimbolikus magyarázatát, és ha valami, akkor éppen az köti össze a mai embert az egykoriakkal, hogy ő is a mindennapi gyakorlatok hátterének mélyebb megértésére törekszik. Az elméleti tisztázás igénye azonban mindig elkülönül a mindennapi cselekvésektől és azok megélésétől.
