A nemez – vagy filc – felbukkanásának idejét nehéz pontosan meghatározni. A legkorábbi nemezleletek majdnem nyolcezer évesek, így valószínű, hogy Közép-Ázsiában, különösen a mai Törökország, Mongólia és Szibéria területén már i. e. 6000-ben is hordtak nemezt. Az anyag készítésének módszerét valószínűleg a természet megfigyelésével „lesték el” az első nemezelők – hiszen a szövőmadár fészkén, a puli szőrén vagy egy ember haján is képződhet nemez a nedvesség hatására összetömörödő szálakból.
Persze legenda a nemez eredetéhez is fűződik: eszerint létezése Szent Jakab apostol találékonyságának köszönhető. Az apostol, aki hittérítő útjai során rengeteget gyalogolt, egy ösvény mellett figyelt fel pár gyapjúpamacsra, melyek fennakadtak egy tüskebokor ágain. Saruja ekkorra már eléggé feltörte a lábát, így a legelő juhok által otthagyott puha gyapjút boldogan gyömöszölte be bélésnek a vékony talpú lábbelibe. Mikor este levette saruit, a gyapjúszálak nemezzé álltak össze. E miatt a történet miatt tekintették védőszentjüknek Szent Jakabot a filcből (nemezből) dolgozó kalaposok is. Jakabot a freskókon és ikonokon egyébként széles karimájú nemezkalapos vándorként láthatjuk – ez az attribútuma.
Ahogyan a nomádok vándoroltak, a nemezkészítés tudománya más régiókba is eljutott. I. e. 5000 körül már a Közel-Keleten is felbukkant: a szkíták és perzsák is mesteri szinten készítettek bonyolult nemeztárgyakat. A technika elérte Európát is. Az ókori görögök és a rómaiak leginkább lábbeliket és kalapokat készítettek nemezből, Kínában pedig a Han-dinasztia idején vált népszerűvé a nemezből készült téli ruházat. Tudjuk, hogy a rettenthetetlen tatárok is nemezpáncélt viseltek, és jurtáikat is nemezszőnyegekkel burkolták. Törökországban a keçecilik (nemezkészítés) mestersége generációról generációra szállt. A mesterek a ruházat mellett különleges nemezszőnyegeket és falikárpitokat készítettek.
Maga a nemez szó iráni–indiai eredetű (oszétben: nimet, nimath, újperzsában: nämäd, szanszkritban: namata). A nemezt már a honfoglaló magyarok is ismerték – régészek honfoglalás kori nemezmaradványokat találtak a szolyvai sírban és a bezdédi temetőben. A szolyvai nemez mikroszkópos vizsgálata során kiderült, hogy nem gyapjúból, hanem csikószőrből készült, és valószínűleg egy süveg (fejfedő) maradványa lehetett. A bezdédi lelet egy szűr- vagy gubaféléből származhat. Őseink a nemezt nemcsak ruházkodásra használták, hanem sátorponyvát, szőnyeget, lábbeliket, használati tárgyakat, sőt akár páncélt is készítettek belőle – még a lovak szügyére is.
A nemez készítése női munka volt. A gyapjút lóbőrre terítve verték addig, míg a gyapjúszálak egyenletesen egymáshoz simultak és egyenlő vastagságú réteg képződött belőlük. Ezután vízzel öntözték, majd két gyékény közé helyezve, erős taposás közben addig hengergették, míg a gyapjú természetes zsírja szorosan egymáshoz tapasztotta a szálakat. A technika az évszázadok során annyit változott, hogy ma már szappant is használunk – és nincs szükség lóbőrre. De a többi változatlan – ahogyan a tárgyak szépsége is örök.
A lencsibaba
A vékony filcet Európában a torinói Lenci gyár szabadalmaztatta 1922-ben. Babákat készítettek belőlük, melyekkel hatalmas sikert arattak. A gyár neve a babák feltalálója, a gyáralapító Elena König (később: Scavini) beceneve. A lencsibabák taroltak az addig porcelánbabák által uralt játékpiacon: puhák, melegek és moshatóak voltak – és nem törtek el…
Aki kedvet kapott ahhoz, hogy maga is textilt és abból tárgyakat, ruházatot vagy épp babát készítsen, ne habozzon nekilátni! Akár karácsonyi ajándéknak is kiváló lehet egy-egy nemeztárgy. A Petőfi Akadémia legutóbbi részében pontosan elleshető a nemezkészítés technikája – sőt, elkészíthetjük első nemeztáskánkat is.
Források: Magyar Néprajzi lexikon, Bossányi Éva honlapja, Bababolond blog
Fotó: Shutterstock
