Kezdjük Hegedűs D. Géza szinkronjával, hangsúlyos, noha csak „hangos” jelenlétével. Nem hangalámondásra, hanem szinkronra kérték fel, így José Luis Iriberri spanyol jezsuita, a zarándoklat vezetője hangját nem halljuk, nem ismerjük meg.
Szerintem az eredeti hangnak ez az „eltakarása” rossz döntés volt. Nem azért, mert Hegedűs D. rosszul csinál valamit. Hanem egyszerűen azért, mert ő színész, és a szép szinkronnal, amelynek a mestere, közénk és a film valósága közé áll. A stúdióhang amúgy sem illik egy zarándoklat földközeliségéhez, mint ahogy a tökéletesre csiszolt, kerek mondatok sem. A szinkronszöveg inkább szószékről elhangzó, végtelenített prédikációra emlékeztet.
Egy zarándok azonban másra vágyik.
John Dardis európai jezsuita vezető sok évvel ezelőtt elmesélte, hogy az El Caminón mennyire mélyen hatott rá a rengeteg útját kereső, tanácstalannak tűnő fiatalnak a jelenléte, akik a nagy zarándoklatra vállalkoztak. Nagyon szeretett volna a segítségükre lenni, de ráébredt, hogy hagyományos papi eszközei ott érvényüket vesztették. Megértette, hogy nem „gyalogolhat bele” abba a titkos történésbe, amely bennük zajlik, és nem képzelheti azt, hogy neki kellene az Istent hozzájuk „odavinni”, nekik „odaadni”. Amit tehet: hogy együtt zarándokol velük, ott lesz mellettük mint egy közülük. Amiben hisz, amiért él, az anélkül is hatni fog, hogy beszélne róla. Néma jelenléte nagyobb tanúságtétel lesz, mintha az úton levőknek olyasmiket mondana, amiket csak az érthet, aki már megérkezett, mintha a kincskeresőknek egy aranybánya-tulajdonos osztaná az észt.
Sajnos Iriberri atya szemlélete és a film koncepciója ezzel szögesen ellentétes.
Iriberri kései utódként Loyolai Szent Ignác mai változatának tűnik a filmben, és úgy is beszél, mintha valóban maga Ignác lenne, de már a kínzó kételyein túljutott és azokat végképp feledő korábbi katona, akinek minden kérdésre megvan a biztos válasza, és nem habozik őket a tekintély hangján meg is osztani a rábízott zarándokokkal. Úgy beszél, mintha nem lett volna felvilágosodás, mintha Isten „nem halt volna meg”, mintha nem az egyre inkább elvallástalanodó Európában élnénk.
Bevallom, számomra teljesen érthetetlen ez a nagy magabiztosság, és az sem világos, hogy kiket akar, tud, remél vele megszólítani.
Talán a már eleve hívőknek segíthet vele abban, hogy még erősebben higgyenek, de még ebben sem vagyok biztos. Mert egy olyan világot fest fel számukra, amely nem létezik többé, és ezzel illúziókat kelt bennük. „Minden egész eltörött”, és ezt éppen egy jezsuitának, a világ változásaihoz kivételes érzékenységgel alkalmazkodó szerzetesrend jeles tagjának kellene a legpontosabban tudnia.
Az előbbiekkel szorosan összefügg a zarándokok, tehát „a másik oldal” alapállása. A kérdéseik, a kételyeik, a szándékaik. A jelenlétük, útra kelésük oka. Az általuk elmondottak alapján a film négy résztvevője istenhívőnek tűnik, sőt talán a többségük még vallását gyakorló is. Így aztán akár azt is lehetne mondani, hogy végső soron azt kapják az úttól, amit várnak. Ám ha a vallásosságukra vonatkozó feltételezésem helyes, akkor a film valójában tét nélküli.
Egy zarándoklatnak éppen az lenne a lényege, hogy valahonnét valahová elvigyen,
és hogy ne ugyanaz az ember érkezzen meg Manresába, aki Loyolából elindult (ez a Camino Ignaciano kezdő- és végpontja). Itt ilyesmi nem történik: a résztvevők inkább afféle alternatív extrémturistáknak tűnnek, akik a pihenés sajátos változataként, színes élmények lehetőségeként, „lelki fitneszként” tekintenek a zarándoklatra. A Szent Ignác útjának alaphibája így egyszerűen az, hogy semmi lényeges nem történik benne, és semmiféle mélységre nem nyit ablakot.
Iriberri „2011 óta a barcelonai Ramon Llull Egyetem Szent Ignác turisztikai és szállodamenedzsment-iskolájának tanára. Miután 2010-ben hazatért marokkói missziós útjáról, provinciálisa megbízta, hogy az ugyancsak spanyolországi Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út mintájára hozza létre a Szent Ignác zarándokutat” – olvasom a film „sztorileírásában”. Megtudjuk róla azt is, hogy „zarándokmenedzser” minőségében eddig körülbelül hatszáz embert kísért végig a régi-új zarándokúton, Szent Ignác útján.
Lehet, hogy szerepeinek keveredése a baj magyarázata? Esetleg az, hogy „túl rutinossá”, sőt már-már fásulttá vált az elmúlt évtized sok-sok zarándoklata során? A film monumentális katedrálisokra méltóságteljesen ráközelítő drónfelvételei mintha arra utalnának, hogy ennek a filmnek turisztikai népszerűsítő szerepet szántak, hogy a kulturális-idegenforgalmi alapfőzetet csupán kissé ízesebbé akarták tenni a spirituális vonatkozással. A kereszténységre ez esetben mint két évezredes kulturális örökségre kell tekintenünk, amelyet attól függetlenül bárki bátran „fogyaszthat”, hogy amúgy mit gondol vallásról, hitről, Loyolai Szent Ignácról, Iriberri szövegei pedig a kereszténységnek egy korábbi állapotát tükröző, ötszáz évvel visszarepítő „idegenvezetés” hatáselemeiként kezelendők. Ám az a dráma, ami Ignácban ötszáz éve lezajlott, híres zarándokútjára elindította, és amelyből a világ legnagyobb hatású szerzetesrendje nőtt ki, nem tűnik olyasminek, ami egy ilyen évfordulón zárójelbe tehető, csupán „nyersanyagként” használható.
Tolvaly Ferenc nemrég fikciós dokumentumfilmnek nevezte az alkotását, de úgy tűnik, a fikció, a dráma és a drámai erő kimaradt belőle. Mit kapunk helyette? Egyfajta szent valóságshow-t és tehetségkutatót, amelynek résztvevőit „az útjukat kereső fiatalok” szerepére kérték fel, de ehhez nem nyújtottak számukra elég kapaszkodót. Talán csak annyit, hogy adják magukat, ám ez a végeredményt látva nem volt elég. (Az általam írtak természetesen nem vonatkoznak arra, amit a hosszú úton átéltek, amivel gazdagodtak. Könnyen meglehet, sőt valószínű, hogy spirituális értelemben is óriási élmény volt számukra a 640 kilométeres út a gyönyörű spanyol tájakon. A kérdés azonban itt most az, hogy a filmben miért jelenik meg ebből annyira kevés.)
Gonosz módon tehetségkutatónak neveztem a Szent Ignác útját, és ennek nem csak a „színészkedésre” vonatkozó feltételezett rendezői elvárás az oka. Hanem az a filmet betetőző, az addigiaknak mintegy a kvintesszenciáját ígérő jelenet is, amelyben két résztvevő, Júlia és Benjámin gyönyörűen elénekli az Ave Mariát. Annyira gyönyörűen, hogy az első pillanatokban azt lehet hinni – szerintem a film rá is játszik erre –: világsztárok közreműködésével rögzített felvételt hallunk. De aztán meglátjuk az éneklőket, és arra gondolunk: lám, lám, itt az a kincs, amelyet a zarándoklat során sikerült felszínre hozniuk lelkük mélységeiből!
Nem sokkal később azonban jól időzített giccsként lepleződik le ez a látszat.
Ráébredünk, hogy be akarnak bennünket csapni, hiszen kikövetkeztethető, hogy a válogatás során már eleve erre a jelenetre gondolva választották ki éppen ezt a két énekest.
Tudom, hogy sokszor árnyalatnyi különbségek döntenek ilyen esetekben, és elnézést kérek mindazoktól, akiket a Szent Ignác útjának e pontján hallottak mélyen megérintettek. Az énekesek tehetsége kétségbevonhatatlan, és elképzelhető olyan film, amelynek csúcsjeleneteként az Ave Maria igaz és őszinte lenne. De a Szent Ignác útja fájdalmamra nem az a film.
Fotók forrása: Romkat.ro
