Boldog ember, akinek a lakásához erkély, netán terasz is tartozik, kiskertről már nem is beszélve. Ha kedveli a dísznövényeket, nevelhet fikuszt, és a tavaszi felmelegedés idején kirakhatja a cserepet a szabad ég alá, hogy érje a nap, a friss levegő, és az égi áldásból is kaphasson.
A fikusz számára a boldogtalanság napja, amikor megérkeznek az őszi, hideg légtömegek. Ez a nap, hogy Méhes Károly frissen megjelent kötetének címét idézzük: A fikusz téliesítésének napja. Nagyot tévednénk azonban, ha úgy gondolnánk, hogy a költő ezt a növényi (emberi) szomorúságot teszi meg legfőbb témájául, ennél ugyanis jóval többről van szó. Merthogy vannak a boldogság-boldogtalanság dichotómiáján innen vagy talán túl olyasmik, amikre Méhes nagyon is odafigyel, ezek pedig a test és a lélek egyszerű örömei, önfeledt pillanatai, valamint nyűgei-nyavalyái, amelyek talán a vég közelségének sejtelmeit hordozzák magukban.
A kötet első verse az Életjel: „(…) egy pillanatra / úgy tűnik semmi / sem fáj épp / így aztán a csöndben / végig lehet venni / mi nem fáj ami / fájni szokott. / A nyak a csuklyás izom / a jobb csípő / a bal is alkalmasint / a lábfej középcsontjai / mindkét oldalon / a térd apró szúrásokkal / a jobb váll roppanásai / és a kacska könyök / olyanokat roppan / a bal kar na az nagyon / a pattanó gyűrűsujj / a kézfejen a búb / tetszett a sebésznek / de még hagyta nőjön (…)”.
A lassan, különféle fájdalomérzetek miatt egyre inkább elidegenedő test problematikája jelenik meg Az idegklinika kertjében című opusban is, ami a meg nem fogalmazott, mégis érzékeltetett szorongás mellett egyfajta idillikus képet tár elénk: „Negyed kilencre szól az idézés / az ok: a kar és / a kézfej zsibbadása / Az áprilisi reggel / oly csodás / Betegszállítók / mobilos / orvosok / rekeszes tárolóban kémcsövek / Lassú léptű nő jön / a lépcsőn / beleszagol a /nyíló orgonába / Nahát / ez milyen versbe illő / aztán a nő letelepszik / a padra süsse a nap (…)”.
E derű ellenpontja is megjelenik a sorok közt, de mintha csak mellékesen lenne ott az ok, ami miatt a vers alanya megírásra méltónak találta a művét.
Téves ítélet lenne az, hogy a költő örökösen a maga bajával van elfoglalva. A Minden fáj című költemény kapcsán, bár közhelyesen hangzik, azért leírom: aligha van bármi, ami jobban tud fájni, mint édesanyánk kimondott vagy eltitkolt készülődése az elmúlásra. Nagy kérdés, hogy ezt a perspektívát fel lehet-e fogni ép ésszel. A költőnek kötelessége szembenézni azzal, hogy létezésének gyökere, kiindulópontja távozni fog az árnyékvilágból: „Mert nem értem meg, hogy anyámnak milyen / nem értem hogy öreg és fáj minden porcikája / de az fáj neki a legjobban hogy nem értem / nem tudja parancsszóra jól érezni magát (…) lám mégiscsak meg kellett volna / halnia időben mikor először mondta hogy meghal / aztán tessék többszörösen is túlélte saját magát (…)”.
Ám a lírikus sem téblábol örökösen a lét nagy kérdéseinek vidékén, s így felmerül számára a kérdés, hogy van-e nagyobb távolság, mint ami a kisbetűs hétköznapok világát a vers csodájától elválasztja. Álnaiv (költői) kérdés ez, hiszen a szépség (és nem az ördög) az, ami a semmi kis részletek mélyén megbújik. Önmagukban jelentéktelennek, mindennapinak látszó apróságokból is kisarjadhat jelentős lírai alkotás, mint amilyen az Apró dolgok című vers is: „Néha eljön az apró örömök napja / amikor ki tudja miféle sugallatra / a hetek óta megállt órában elemet cserélek / és nem töprengek többé a szivacs végett / jó-e még kihajítom és veszek újat / egy pici kulcsról meg kiderül minek a kulcsa (…)”.
S az ember, ha igazi költő, egy mákszemnyi, mozdulatlan életpillanatban is rátalál a mindenségre, és nem rest ezt megmutatni az olvasójának, mint Méhes teszi Újabb nap a vakációból című költeményében: „Már idegesítő az időtlenség / Mindig süt a nap / és nem történik semmi / csak az hogy nyár van / Szerencsére nagymama korán kel / (…) Ma reggel lekváros buktát hozott / arra is azt mondta azért mert / nagyon szerette kislánykorában”.
Amikor pedig nyári szabadság idején a rekkenő hőségtől kitikkadva magányosan terpeszkedünk, csupán a tévézgetés és a nassolás mutatja, hogy igenis, minden látszat ellenére létezünk: „Mindenki nyaral vagy elköltözött / poros propeller muskátlik között / fél szemmel a foci-vébét lesem borozom / tizenegyesekkel kiesnek az oroszok / aztán gengszterfilm mogyoró sonka / (…) nulla óra után egy kajszi s nézem a holdat / felszív az éj a zizegő unicumos oldat.”
Adatik azért minden érző léleknek boldogság is; igaz, nem mindig felhőtlen, hiszen a szerelmesek nem tudnak kilépni a valóságból, s gyakran előfordul, hogy a világ csúfondáros, ármánykodó, zavaró tényezői egy-egy intim pillanatban visszarángatják őket a prózai lét tolakodó közegébe – mint a Repülő fügékben áll: „Akkor voltunk nagyon szerelmesek. / És ahogy kell sétáltunk a tengerparton, / ahol a sós levegő és a szél / teszi igazán zamatossá a szerelmet / a csókolózáson túl. / Visszafelé ballagva valami felénk repült, / és el is talált egy-egy fekete golyóbis. (…) Vihogó kamaszok / bukkantak fel a dombok mögül, / (…) Nem kővel dobáltak. / Füge volt, mert errefelé fügével szokták / dobálni a szerelmeseket, ez a legintimebb / barátkozás jele (…).”
A kecses kötet végére érve újra elolvasom a pályatárs, Vörös István által írt fülszöveget. Eszerint Méhes Károly költészete jelentős értékeket hordoz, és a műve szerethető. Méhes „Még álmodik. Benne derű van, és ezt a derűt képes megosztani az olvasóival, így aztán élni segíti őket”.
Fotó: Shutterstock / Marina Meshcherskaia
