Csenget a postás, levelet hozott, nem is egyet. Kötegnyi megsárgult, spárgával átkötött borítékot nyom a kezembe. Azt mondja, a csomag meglepő módon került hozzá. Reggel, amikor felébredt, az ágya mellett találta. Bár csodálkozott, nem firtatta a dolgot, inkább elhozta nekem, mivel tudja, hogy amolyan íróféle vagyok, hátha tudok vele mit kezdeni. A feladókon csupa ismeretlen név szerepel, de egy dolog mégis közös bennük: mind a budai Sziklakórházból írták ezeket a sorokat, legalábbis a borítékon szereplő szöveg erről tanúskodik. Vajon véletlen, hogy tegnap épp ezen a helyen készítettem interjút?
Amikor egy átlagos hétfő délelőtt elköszönök Hegyes-Szikszai Anikótól, a Sziklakórház Atombunker Múzeum megbízott múzeumigazgatójától, aki pazar tárlatvezetést tartott nekünk, még azt hiszem, ez is egy átlagos cikk lesz, amelyben leírom, hogyan is működött az intézmény a második világháborúban, valamint az 1956-os forradalom idején. Úgy döntök, sétálok egyet a Várnegyedben, ha már úgy is itt vagyok, kiszellőztetem a fejem, próbálom rendezni azt a rengeteg információt, amit az interjú során hallottam. De nem megy, mert a gondolataim folyton elkalandoznak.
Az Úri utcába érve nem hagy nyugodni a kérdés, hogy hányan halhattak meg itt Budapest bombázása során, vajon kinek a fia hunyta le ezen a helyen utoljára a szemét úgy, hogy senki nem fogta a kezét. Aztán eszembe jut dr. Seibriger András, aki a Sziklakórház helyettes főorvosa volt az 1940-es években, s akiről mindenki azt mesélte, már egy mosolyával is erőt tudott adni a sebesülteknek, a betegeknek, de akár a haldoklóknak is. És ezzel nem volt egyedül. Bár elképzelhetetlenül nehéz körülmények között kellett helyt állniuk, dr. Kovács István intézményvezető főorvos, az ápolók, az orvosok és az önkéntesek emberfeletti küzdelemmel mind azon dolgoztak, hogy emberéleteket mentsenek vagy legalábbis megkönnyítsék azt az utat, ami az elmúlás felé vezetett.
Titokzatos küldemény
Néhány hete talán én is más lelkiállapotban róttam volna az utat a Várnegyed simára koptatott kövein, ám most, hogy a szomszédunkban háború zajlik, minden egykori borzalom sokkal kézzelfoghatóbbá vált. A Sziklakórház vérző viaszfigurái ma már nem csupán a történelemkönyvekből ismert képek 3D-s változatai, hanem barátok, rokonok, akik tőlünk alig ezer kilométerre háborúznak. Nem csoda, ha a budai Vár alatti barlangrendszerbe telepített Sziklakórházban az embernek gyorsan felszökik a pulzusa. Már nem csupán múzeum ez a hely, hanem figyelmeztetés arra vonatkozóan, mi történhet a világgal egy elburjánzó háború során. Ráadásul nemcsak a háború az, ami eszünkbe juthat, amikor a barlangrendszer ezen szakaszán szemlélődünk, hanem a járvány is, hiszen a második világháborút követően tífuszjárvány pusztított az országban, ami ellen szintén a Sziklakórházban próbáltak védekezni egy újfajta, hatékony vakcina előállításával. Most a koronavírussal küzdünk, szintén a megoldásokat keressük a pandémia megfékezésére.
De térjünk vissza a levelekre, amelyeket a postás hozott ma reggel. Egy darabig nézem azokat, s azon gondolkodom, szabad-e egyáltalán elolvasnom ezeket a sorokat. Aztán a kíváncsiságom erősebbnek bizonyul, s azzal nyugtatom magam, biztosan nem véletlenül kerültek hozzám, talán éppen azért, hogy ez a riport izgalmasabb legyen. Mielőtt kinyitom az első levelet, magamban fogadalmat teszek: miután elkészültem a cikkel, minden borítékot visszaadok a postásnak azzal, hogy vigye el azokat a Sziklakórház igazgatójának.
Se gyógyszer, se kötszer
Kinyitom az első levelet, s ahogy haladok előre az olvasásban, halványodnak a sorok, mire a végére érek, az egész levél eltűnik. Egy másikkal is próbálkozom, hasonlóan járok, mint az előzővel. A papír teljesen üres, mint ahogyan a boríték is, nyoma sincs annak, hogy azon néhány perce még szívbemarkoló üzenet állt. Okulva az előző tapasztalatból, elhatározom, a következő levelet diktafonra olvasom, hogy legalább ilyen módon megmaradjon.
A felolvasás után megpróbálom visszahallgatni a hangfelvételt, de annak sincs nyoma, mint ahogyan az írásnak sem. Nem tehetek mást, mint hogy hangosan olvasom ezeket a leveleket, talán így is eljutnak majd azokhoz, akiket érdekel, mi zajlott egykor a Szent János Kórház felügyelete alá tartozó Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórházban, melyet hivatalosan 1944. február 20-án nyitottak meg, s amely nemcsak a második világháború sebesültjeit szolgálta ki, hanem az 1956-os forradalom idején is működött október 24-től december végéig. Később felkészítették egy esetleges atomtámadás ellen is, szerencsére arra, hogy ennek hatékonyságát kipróbálják, soha nem került sor. Hegyes-Szikszai Anikó érdeklődésemre elmondja, a mostani atomfegyverek erejének ez a hely már képtelen lenne ellenállni.
„Kedves Édesanyám! Tegnap lőtt sebbel behoztak a budai szükségkórházba. Nem tudom, ki sebesített meg, mert nem láttam, aztán pedig elájultam. Mire magamhoz tértem, már a kórházban feküdtem egy emeletes ágy tetején. Nagyon sokan vagyunk, a nővérek összetolták az ágyakat, így két emeletes ágyon akár nyolcan is elférünk. Nagy itt a meleg, pedig kint esik a hó. A föld alatti termeket hamar betölti a lázas emberi testből kiszökő hő és pára. Beszéltem a gondnokkal, azt mondja, modern berendezések vannak itt, esténként a levegőt is kicserélik, de ezt sajnos mi nemigen érezzük. Az orvosok nagyon odafigyelnek ránk, még röntgengép is van, csak sajnos a gyógyszer és a kötszer fogyott el. Az ápolónők között még grófnők is vannak, csupa nemes jellem, ezt mindennap bebizonyítják. Kedves Édesanyám, ne aggódjék értem, hamarosan újra megölelhetjük egymást. Szerető fia: János.”
„Drága Édesapám! Harminc napja már, hogy befogadtak a Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórházba. Édesapám nem járatos Budapesten, ezért mesélem el, hogy ez a kórház a föld alatt van. Úgy képzelje el, hogy a Várnegyed alatt hosszú kilométereken barlangrendszer kígyózik, ahová sokan bemenekültek az ostrom alatt. Itt mesélte az egyik beteg, hogy ők három hetet töltöttek az egyik pincében a vár alatt. Az újszülött gyerekét légnyomás érte, a kicsi itt halt meg végül a kórházban, nem tudtak rajta segíteni. Az asszony lelkét viszont folyamatosan ápolják azóta is, mindenki nagyon kedves.
Ebben a barlangrendszerben van a szükségkórház is, ide nem jöhetnek be a katonák, csak aki sebesült. A hely a Vöröskereszt oltalma alatt áll. Bár a közelben van egy német katonai földalatti egészségügyi központ is, előfordul, hogy német katonákat is elláttak itt, de ők nem feküdtek benn. Itt mindenkit ellátnak. Engem önkéntesnek vettek fel, főleg sebeket kötözök, ágytálat cserélek, de már megtanultam injekciót beadni is. Igaz, most éppen elfogyott a gyógyszer, nem tudunk senkinek sem adni. Emiatt sok a vérmérgezés, többen meghalnak. Ilyenkor nagyon nehéz nekem, csak az segít, hogy a többieken még segíthetek. Drága Édesapám, sok szeretettel ölelem az egész családot! Eszti”
’56-os emlékek
A leveleket olvasva eszembe jutnak a múzeumban látottak: az orvosi eszközök, amelyek a második világháború idején, de még az 1956-os forradalom alatt is a kor legmodernebb kórházi műszereinek számítottak, a ma már csak viaszbábuként látható orvosok, ápolók, önkéntesek, akik nemcsak a betegekért tettek meg mindent, de voltak közöttük olyanok is, akik zsidó származású embereket mentettek meg a deportálástól. Ők voltak az úgynevezett embermentők, közöttük volt Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt egykori magyarországi delegátusa is, akinek élethű viaszfiguráját a Sziklakórházban láthatjuk. A hozzám került levelek tanúsága szerint azonban nem csak csupa szörnyűség történt a sziklakórházban.
„Szeretett Barátném! A budai kórházból írok neked, ahol jelenleg ápolónői szolgálatot teljesítek. A nehézségekről már írtam, a helyzet azóta sem sokat változott. Nincs kötszerünk, előfordul, hogy a halottakról szedjük le azt, majd a hóban próbáljuk tisztára mosni, mert vizünk sincs. De a sok bánat között egy kis öröm is ért. Beleszerettem egy sebesült katonába, aki mostanra teljesen felépült. Bombatámadásban sérült meg, de Kovács főorvos megmentette az életét. Örökre hálásak leszünk neki ezért. Itt kérném tőled, ha tudnátok küldeni nekünk egy kis hazait, nagyon megköszönnénk, szeretnénk belőle a főorvos úrnak is adni, ha már mással nem tudjuk meghálálni a jóságát. A fiatalembert Ferinek hívják, 23 éves, és ő is nagyon szeret engem. Úgy tervezzük, ha vége lesz a háborúnak, összeházasodunk, és hazaköltözünk a faluba. Jó lenne már látni titeket. De most itt van rám szükség, nem hagyhatom cserben a sérülteket. Kérem, csókold meg helyettem édesanyámat! Sok szeretettel gondolok rátok! Erzsi”
Kibontom az utolsó levelet. Férfi kézírásnak tűnik, az is látszik, hogy aki írta ezeket a sorokat, tanult ember lehetett.
„Drága Feleségem! Remélem, jól vagytok, öcsém mondta, hogy szerencsésen megérkeztél a gyerekekkel édesanyádékhoz vidékre. Jobb lesz nektek ott, itt, Budapesten most nagyon rossz a helyzet. Folyamatosan szovjet tankok jönnek a várba, sok a sérült, a legtöbbjüket a szükségkórházba viszik. Most hallottam, hogy Seibriger Bandi bácsi ismét ott gyógyít, aminek szívből örülök, nagyon sokat köszönhetünk neki itt mindannyian fent a vári lakosok, akkor sem hagyott minket cserben, amikor nagyon nehéz helyzetbe került a háború után. Tegnap este épp az Úri utcában voltam, és azt láttam, hogy a kórházból kijött egy ápolónő. Észrevette, hogy egy szovjet katona a bejáratnál fekszik, gondolkodás nélkül ellátta a vérző sebét, és bevitte az épületbe. Azt mondják, van bent női, férfi és katonai kórterem is. Én még nem láttam, de azt tudom, hogy az ott dolgozók emberfeletti munkát végeznek. Drága Annám, tartsatok ki, hamarosan találkozunk! A te szerető férjed!”
Miután az utolsó levél sorai is mind eltűnnek a papírról, hozzáfogok megírni ezt a riportot. Úgy tervezem, lesz benne fájdalom, szerelem, történelem, de főleg egy cseppnyi szikra, amit mindenki felizzíthat önmagában, ha tovább kutatja a Sziklakórház történetét. Annyit mondhatok, számomra a mostani látogatás csak az út kezdete volt.
Köszönet illeti Hegyes-Szikszai Anikót, a Sziklakórház és Atombunker Múzeum mb. múzeumigazgatóját a tárlatvezetésért, valamint a rendelkezésünkre bocsátott információkért. A riportban szereplő levelek a cikk írójának fantáziájából születtek, valójában nem léteznek.
Döme Barbara írása eredetileg a Magyar Kultúra magazin 2022/6. számában jelent meg.
Fotók: Magyar Kultúra/Éberling András
