A filmjeid láttán az volt a benyomásom, arra törekszel, hogy megragadd azt a bizonyos furcsát és megmagyarázhatatlant, ami van. Mintha a kisfilmjeid és a mostani egész estét filmed egymás előzményei lennének. Elmondtad ezzel a filmmel, amit akartál? Vagy jogos azt érezni, hogy csak újabb kérdéseket tettél fel?
A kérdésekkel és válaszokkal kapcsolatban azt gondolom, nem csak egyfajta befogadói attitűd létezik. Ha nyitva maradnak bizonyos kérdések, és ez nem idegesítő, akkor mindenkinek megvan a lehetősége, hogy úgy értelmezze az alkotást, ahogy akarja.
A filmkészítés maratonfutás. A sportolói múlt előnyt jelent ebben? Illetve hozzájárult ahhoz az alázathoz, amit a nézőkkel szemben is tanúsítasz?
Ez nem maraton, inkább úgy tízezer méter volt. Esetleg akadályokkal. A maraton az, ha valaki öt-tíz évig csinál egy filmet, mint például Kubrick. A sportolás mindenkinek jót tesz: csak tanulni lehet belőle. Persze nem mindegy, hogy valaki huszonöt évig élsportoló, vagy tudja, mikor kell kiszállni. Szerintem az én sportolói múltamnak pont jókor lett vége, még maradt bennem szufla. Amikor a Testnevelési Egyetemre jártam, nem éreztem úgy, hogy éppen tanulok, csak utólag jöttem rá: a kitartás, a tisztelet és az alázat is itt ragadt rám. A sportolói gondolkodás elsajátítása is jól jött: ha valaki sokáig sportol, akkor megtapasztalja, hogy a befektetett munkának igenis megvan az eredménye. Ferenczik Áron egyébként pont ilyen: végtelenül sok energiát képes belefektetni valamibe. Mindketten úgy gondoljuk, ha az ember tud még többet rakni egy munkába, rakja bele. Sokszor súroltuk a lehetőségek határát, a stáb rendkívüli energiát fektetett a projektbe. És sokszor volt szerencsénk is.
Vissatérve a kisfilmjeid és az első nagyjátékfilmed összefüggéseihez: miért van az embernek az az érzése, hogy mindegyikben ugyanazt a problémakört feszegeted, nevezetesen az identitáskeresést és -válságot?
Ha ez jelen is van a filmjeimben, nem tudatos. Az apró dolgok, a kézjegyek persze ott vannak mindben. Ami tudatosan visszatér, azok a helyszínek és a szereplők.
Budapest?
Már a Valakinek a valamije című filmem alapján azt mondták: látszik, hogy a rendező szereti Budapestet. Persze, szeretem, de én nem megmutatni akartam ezt a várost, hanem egyszerűen ott volt. Amikor a Corvin Áruháznál forgattunk a Blahán, vakargattuk a fejünket, milyen csúnya. És más filmesek talán pár fokkal elforgatták volna a kamerát, hogy a megfelelő épület legyen a képen. De úgy voltunk vele, a Corvin Áruház ott van, és mindennap ezt látod, amikor átmész a Blahán. Nem akartam trükközni, hiszen akkor a film nem is ebben a városban játszódott volna. Azt használtuk, ami körülöttünk van.
Miért érezted, hogy el kell mondanod egy filmmel azt, amit mindenki tud, és mindenki nap mint nap lát: nevezetesen ezt az áronkodást?
Pontosan azért, mert itt van, mégsem mondja el senki. A magyar filmesek érdeklődése mintha két pólusra korlátozódna: vagy készítenek egy szivárványszínű álmot, vagy egy koszos-poros kisrealista művészfilmet. Persze túlzok, de úgy éreztem, hiányzik a középút, és ez zavart: hogy a Titanic Fesztiválon például látok egy francia filmet egy középosztálybeli családról, és velük jobban tudok azonosulni, mint a hazai filmek szereplőivel. A célom az volt, hogy a nézők saját magukat lássák a mozivásznon, és egy pillanatra kilépjenek a saját életükből ? miközben éppen a saját életükbe lépnek be. De ha saját magadat a mozivásznon látod, megvan az esélye, hogy ki tudod magad nevetni, és rájössz, valójában mennyire komolytalanná tud válni a nagybetűs valóság ebben a nagybetűs budapesti életben.
Hogy az Áronok - azaz mi, mindnyájan - úgy érezzék, nincs is akkora baj, mint ahogy az anyukánk mondja?
És ha baj van? Akkor mi van? Változik valami attól, hogy ezt tudjuk?
Miért nem kínálsz valami alternatívát?
Mert semmit nem akartunk állítani Áron helyzetén keresztül. Sokan kérdezik ezt, ami azért különös, mert engem az egészből elsősorban a szerelmi bánat érdekelt. De nem akartam olyan karakterbe építeni ezt az érzést, ami köszönő viszonyban sincs az általam érzékelt valósággal.
Néha az volt az érzésem, Áronnak mindennel kapcsolatban szerelmi bánata van az életében. Ha valakinek van életcélja, talán nem viseli meg ennyire egy szakítás.
A saját példámból indultam ki. Borzasztóan akartam filmet csinálni, de napok teltek el azzal, hogy a falat néztem, képtelen lettem volna egy fűszálat keresztbe tenni. És gyakorlatilag menekültem a filmbe. Ez egy kiút lehet annak, aki amúgy akar valamit csinálni, de hiába: még így sem tudja száz százalékig belevetni magát egy munkába, és belecsúszik ebbe a végtelen lebegésbe, mint Áron.
Tehát a szerelmi bánatodat meg akartad csinálni filmen, hogy ne kelljen annyira átélned? Hogy elvonatkoztathass?
Hú, nem tudom. Filmet akartam csinálni mindenáron. Az ötlet egyébként korábban megvolt, mint a szerelmi bánatom, de a filmen való dolgozás csak felerősítette az érzést és hangsúlyosabbá tette.
Ez a projekt terápia is volt neked?
Szerintem minden művészeti alkotás felfogható terápiának. Így kicsit nekem is az volt a film, meg persze nagy kihívás. Azért nehéz erről beszélni, mert egy hosszú és gyönyörű időszak volt a forgatás, körülbelül két évig tartott.
Mennyire hasonlítasz Áronra?
Nem én hasonlítok Áronra, hanem Ferenczik Áron rendező barátom, aki a főszerepet - azaz gyakorlatilag saját magát - játssza. Mivel nem hivatásos színész, nem is nagyon tudott volna mást. Minden amatőr színész saját magát játssza.
Ezért sem változtattad meg a szereplők eredeti nevét?
Pontosan. Ez ösztönösen jött: nem állt rá a számra, hogy Bálintot, akit kilenc éves kora óta ismerek, egyszer csak elkezdjem Kázmérnak hívni. Ha egy amatőrnek, aki Feri, azt mondod, hogy Sanyi, máris szerepet játszik. Úgy éreztem, bármi ilyesmi csak rossz mechanizmusokat indítana be.
Úgy tudom, nagy teret engedtél a szereplőknek.
Rengeteget próbáltunk, és eközben folyamatosan változott a szöveg. Volt előre megírt dialóg is, de ami a filmbe került, sokszor félimprovizáció.
Szerinted miért áronkodunk, mi, budapestiek, huszonkilenc évesek, magyarok?
Nem tudom, és nem kerestem erre magyarázatot. Az adott alapanyagból építkeztem, nem akartam társadalomkritikát készíteni - ennek ellenére sokan annak érezték a filmet. Tömegesen szaladgálnak Áronok az utcán. Volt, akit felidegesített, hogy saját magát látja a vásznon, és volt olyan szülő is, aki a film után azt mondta, most megértett valamit a gyerekéből.
Mit üzen neked a nemzetközi kritika pozitív fogadtatása?
Örülök neki, bár egyáltalán nem számítottam rá. Persze sok előnnyel járnak a fesztiválszereplések is, például lehet, hogy a jövőben egy kicsit könnyebb lesz filmeket forgatni. A célom viszont az volt, hogy a magyar nézőket rángassam be a mozikba. Szerintem ez nagyobb kihívás, mint fesztiváloztatni egy alkotást. Mivel a magyar filmek esetében az alacsony nézőszám miatt kvázi nem beszélhetünk hazai piacról, az igazi piacot a fesztiválok és a világforgalmazás jelenthetik. Sok film el is kezdett nemzetközi nyelvet beszélni, és mintha elfelejtené, hogy vannak még magyar nézők.
Mikor láthatunk tőled újabb filmet?
Ezt egyelőre nem látom tisztán, egyrészt próbálok felocsúdni ebből a váratlan helyzetből, másrészt rengeteg ötletem van. Meglátjuk, melyik dominál majd a fejemben, ha minden kicsit lecsillapodott.
Fotó: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Gangel Noémi
