Régi VHS-kazetták segítenek a gyászban

Elmosódott, ugráló képek, remegő kamerakezelés, amely keresi a tárgyát. Veszi? Be van kapcsolva? Ég a piros REC felirat? Mi, akik a kilencvenes években voltunk gyerekek, jól ismerjük ezeket a felvételeket, a szemcsés, meleg tónusú VHS-esztétikát, a rendezkedő szülőket, akik a vécére is követtek minket a család nagy becsben tartott, vadiúj videókamerájával. Ott voltak az óvodai rendezvényeken, megörökítették a karácsonyi ajándékbontást, az iskolai fellépéseket és sportversenyeket, vagy éppen a vasárnapi ebédet a nagyiéknál. Olykor-olykor pedig elfelejtették kikapcsolni a felvételt, és a szalag percekig rögzítette, ahogy a kamera a földet veszi, miközben ők éppen átsétáltak mondjuk egy másik helyszínre, hogy jobb szögből legyen megörökítve az a szülinapi torta.

Sári hat évvel édesanyja halála után próbálja egyben tartani a családot. Úgy veszi át az aktív, szervezkedő és a 80-as évek VHS-kamera-lázában égő anya szerepét, hogy elkezdi filmezni, ahogy három legközelebbi férfi rokonának – öccsének, unokatestvérének és apjának – életét terelgeti, akikről úgy érzi, szorongással, magánnyal vagy önpusztító mintákkal küzdenek. A forgatás során Sári rájön, hogy nemcsak anyja filmkészítői ambícióit örökölte, hanem azt is, hogy szeretne mindent mások helyett megoldani. A személyes hangvételű dokumentumfilmben jelen idejű és családi archív felvételek, hangüzenetek és álmok egymásutánisága fest érzékeny képet arról, hogyan működnek egyszerre a jelen és a múlt egymásra rakódó rétegei a családi viszonyainkban.

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon versenyző film alkotója, Haragonics Sári 2007-ben szerezte BA-diplomáját média szakon az angliai Bedfordshire Egyetemen, majd 2015-ben dokumentumfilm-rendező mesterszakon végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Első egész estés dokumentumfilmje, az Anyáim története (társrendezésben Dér Asiával) premierje 2020-ban volt a kanadai Hot Docs Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon, a Szia, Sári! pedig egy szintén személyes történet.

„Arra épül a film, hogy te nem vagy, és hogyan alakulnak a családi dinamikák. Akkor hogy a francba teszlek bele?” – kérdezi Sári édesanyjától. A Szia, Sári! címe is már arra utal, ahogy az anyuka a kislány Sárira ráköszön, hogy nézzen bele a kamerába, napjainkban pedig ezt a kamerát már Sári tartja. Öccse, Zalán 25, unokatestvére, Bendegúz pedig 40 éves. Zalán még mindig a családi házban él édesapjukkal a rengeteg régi kacat között, holott jól tudja: ideje lenne már önállósulni és elkezdenie a független életet. Tisztában van saját középszerűségével, ami a zenélést illeti, mégis próbálkozik a dalszövegírással, és fel is lép apró színpadokon, ahová támogató családja minden alkalommal elkíséri.

Bendegúz gyásszal való megküzdése másképp alakul: ivással és bulizással próbálja betölteni az űrt, ami meglehetősen sok aggodalmat okoz Sárinak. A családot mindig összehozza a közös főzés, a bográcsozás utáni meccsnézés és a vasárnapi klasszikus ebéd rántott hússal és uborkasalátával. Sári próbálja édesapját és a fiúkat támogatni, a film narratíváját pedig a megírt és elmondott, képzeletbeli levelek, álmok is összekötik.

„Veled álmodtam, és bűntudatom volt, hogy nem hívtalak fel. Szörnyű szembesülni vele, hogy nem tehetem meg.” Bárki, aki veszített el közeli hozzátartozót, mélyen át tudja érezni Sári álmát. Ahogyan azt is, hogy milyen ragaszkodni egy olyan régi, ócska ruhadarabhoz, amelyhez emlékek kötnek – még akkor is, ha jól tudjuk, hogy soha többé nem fogjuk felvenni. Hogy milyen nehéz elköltözni a kényelmes megszokásból, vagy hogy mekkora kihívás hirtelen felelősséget vállalni egy új életért.

Bendegúz apa lesz, Zalán a saját lábára áll és terápiába kezd, édesapja pedig óvatosan nyitni kezd egy új kapcsolat felé.

A Szia, Sári! sokkal inkább naplószerű kollázs, mint dokumentumfilm: egy megejtően személyes és őszinte történet arról, hogyan szálazzuk szét a múlt emlékfoszlányait, dobáljuk egy konténerbe a már felesleges limlomokat és birkózunk meg a hiánnyal a mindennapokban.