 |
(MTI) - Apja újságíró, a Magyar Nemzet színikritikusa volt, így kezdetben Várkonyi is újságírói vagy irodalmi pályára készült. E téren is tehetséget árult el, középiskolás korában lapok, folyóiratok közölték versfordításait és írásait. Végül mégis a színi pályát választotta, és 1931-ben megkezdte tanulmányait a Színművészeti Akadémián.
1934-ben, diplomájának megszerzése után a Nemzeti Színház szerződtette. Várkonyi Apáthi Imrével, Gobbi Hildával, Major Tamással együtt annak generációnak a tagja volt, amely új színt vitt a magyar színházi életbe. A fasizmus ellen fellépő, baloldali gondolkodású Várkonyi Zoltánt 1941 júliusában elbocsátotta a Nemzeti, de Pünkösti Andor, a Madách Színház direktora azonnal szerződtette. Ott aztán eljátszhatta leghíresebb szerepeit: Pirandello IV. Henrikjét és Shakespeare Hamletjét. A közönség körében is népszerű, divatos színész 1944-ben felkerült a Gestapo halállistájára, s bujkálnia kellett. A Vígszínház pincéjében húzta meg magát, az előadásokat a zsinórpadlásról nézte meg.
A második világháború utáni színházi élet vele kezdődött: 1945. január 28-án Várkonyi mondta ki az első szót az Izabella téri Magyar Színházban. Budán még dörögtek a fegyverek, az épület tetején beesett a hó, Várkonyi azonban azt kiáltotta a télikabátos nézőknek: "Élünk!"
Várkonyi rögvest társulat szervezésének látott, a Művész Színház 1945. április 1-jén nyitotta meg kapuit a Paulay Ede utcában. Az igazgató, aki nem csak játszott, de rendezett is, egykori kiváló színésztársait - Tolnay Klárit, Uray Tivadart - szerződtette, és ifjú tehetségeket is útjukra indított - Darvas Ivánt, Pécsi Sándort. Az igényesen szórakoztató intézmény a polgári színház legjobb hagyományait fejlesztette tovább, könnyedség, játékosság, nagyvonalúság jellemezte. Várkonyi azt vallotta, hogy a művészet a közönségért van, üres széksorok nem inspirálnak semmire.
Bár Várkonyi politikailag az akkori rendszer elkötelezettje volt, nem bizonyult eléggé "taktikusnak", például egyáltalán nem szerepelt színháza repertoárján szovjet darab. A Művész Színházat 1949-ben államosították, majd megszüntették, társulatát "szétosztották". Várkonyi 1950-ben ismét a Nemzeti Színházhoz, s régi barátja, Major Tamás igazgatása alá került, ahol két év megszakítással - 1951-53-ban a Magyar Néphadsereg Színháza (Vígszínház) főrendezője volt - 1962-ig tevékenykedett. Erre a periódusra esik két Kossuth-díja (1953, 1956), érdemes és kiváló művészi címe (1955, 1962).
1962-től kilenc éven át volt a nevét visszakapó Vígszínház főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója. A Szent István körúti színházat és annak kamaraszínházát, a Pesti Színházat az új magyar dráma jelentős műhelyévé tette - többek között Csurka István, Szakonyi Károly darabjai arattak itt sikert -, de Csehov, Miller, Albee műveit is műsoron tartotta. Sokszor kellett harcolnia a kultúrpolitika korifeusaival, a Pisti a vérzivatarban című Örkény-darab bemutatásáért például évekig küzdött. Ez lett aztán utolsó rendezése, amelyet betegsége miatt félbe kellett hagynia.
Várkonyi becsülte a tehetséget, kiváló, erős társulatot épített, színháza telt házakat vonzott. Ő maga inkább évekre lemondott a játékról, és olyan egyéniségeknek adott teret, mint Ruttkai Éva, Bulla Elma, Sulyok Mária, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Somogyvári Rudolf, Tordy Géza, Darvas Iván. Olykor konfliktusokba keveredett színészeivel, néha bántó és nyers volt velük, de Latinovits kivételével - és ez sem rajta múlt - mindegyikükkel kibékült.
Várkonyi Zoltán 1934-től filmezett, szerepei közül kiemelkedik a Don Juan legutolsó kalandjában (1958) a legendás spanyol lovag ironikus ábrázolása, valamint A kőszívű ember fiai (1965) vérszomjas Haynau tábornoka. Rendezőként 1951-től tizenkilenc filmet forgatott. Az ötvenes években a kor elvárásait és sematizmusát tükröző alkotásokat készített, legjobban a Makk Károllyal együtt készített Simon Menyhért születése sikerült. A következő évtizedben rendezte a Foto Háber című krimit, majd olyan történelmi "képeskönyvek" következtek, mint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok és a Fekete gyémántok. A kritika fanyalogva fogadta, kommersznek minősítette alkotásait, de a teltházas vetítések azt bizonyították, hogy meglévő közönségigényt elégítettek ki a látványosan feldolgozott romantikus történetek.
1945-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek 1974-től haláláig rektora is volt. Kiváló pedagógusként nemcsak a mesterség fortélyait adta át tanítványainak, hanem személyes példájával, hivatásszeretetével is nevelt. Kitalálta és kiharcolta a gimnáziumi színházi osztályok indítását, amelyek halála után elsorvadtak.
Várkonyi Zoltán 1979. április 10-én halt meg Budapesten. A példátlan energiájú, sok műfajú művész hatása ma is él. Özvegye, Szemere Vera 1984-ben díjat alapított emlékére, melyet a Vígszínház egy-egy dolgozójának ítélnek évente. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen relief őrzi emlékét, e két intézmény május 11. és 13. között háromnapos programsorozattal és életműkiállítással emlékezik a 100 éve született legendás színészre, rendezőre, színházigazgatóra és tanárra.
