1970 júniusában a budapesti színházi évad függönyeresztő fináléjában ritkán, de mindig szívesen hallott akkordok vegyültek: európai turnéja 34. állomásaként a Madách Színházban adta elő a vígjátékot az elsőként megalakult olasz repertoárszínház, a genovai Teatro Stabile társulata. Luigi Squarzina pergő rendezése, a forgatagos játék és a datolyaédes, szapora olasz nyelv különösen a darab ama helyein érvényesült, ahol a szövegkönyv szerint üresjárat is elképzelhető lett volna - írta egy napilap. Kidolgozta, amit az író elnagyoltnak látott, töviről hegyire eljátszotta a darab eljátszhatóságát. Az egy tömbből faragott előadás azonban nem aratott egyöntetű sikert, mert egy fokkal harsányabb volt a szokottnál. Voltak kritikusok, akik nem érezték fontosnak egyetlen szereplő kiemelését sem, mert valószínűleg nem térnek vissza Budapestre, ezért felesleges rájuk felhívni a figyelmet. Mások viszont kiemelték a Madame Gatteu-t játszó Lina Volonghit, aki a hímzőnőt a Rózsalovag marsallnéjának mucsai másaként ábrázolta, akinek minden porcikája csak úgy vonzotta, rántotta magához a színészi port, mint az elektrifikált műanyag; továbbá Elza Vazzolert Alba asszony szerepében, mivel a sikkantások, sikolyok, sikítások, a nevetés, a kacagás rendkívüli skáláján "áriázott" a színpadon. A vendégjáték révén lett ismert Goldoni darabja, amelynek frissen készült (nyers)fordításával az olasz irodalom specialistái nem elégedtek meg, ugyanis nem derült ki, hogy a darab szereplői dialektusokban beszélnek, valamint felhívták utólag a figyelmet a műsorfüzet sajtóhibáira és tartalmi tévedéseire, amelyek azután a kritikákban továbbgyűrűztek. Ez utóbbiak közül a legérdekesebb talán egy foglalkozás névvé változása (testor - takács), illetve az, ahogyan a negyedik házassága előtt álló Madame Gatteau vénkisasszonyként vagy aggszűzként említődik.
1977-re Jékely Zoltán elkészítette a dráma fordítását, amelyet először a szolnoki premieren használtak. A Velencétől kényszerből búcsúzó Goldoni allegóriaként is számon tartott darabja az okos szórakozás, az ízlésesen, nemes eszközökkel mulattató vígjátéki előadás lehetőségét kínálta a nézőknek. A megyei napilap kritikusa nem fukarkodott a dicsérettel, a távolabbról érkezettek azonban felemás érzésekkel távoztak a bemutatóról. Babarczy László rendező most sem keltett csalódást néhány szépen kidolgozott részlettel és elegáns játékmesteri ötlettel, viszont kevéssé ügyelt a mű belső lélegzésére. Célszerűnek tartották volna a több próbaidőt, és az elmélyültebb rendezői elemzést, mert a részletek gazdagsága nem feltétlenül az egész mondanivalóját hangsúlyozta. Volt, aki még ennél is többet rótt fel Babarczynak: a vázlatszerű darab kitapintható koncepció, ötletek és egyebek nélküli, keserves lassúságú színpadra vitelét. A szereplők közül a kaposvári vendég Olsavszky Éva (Madame Gatteau) teljesítményét övezte egyöntetű elismerés.
Lázár Kati Szolnokon Alba asszonyt játszotta, 1990-ben Kaposváron Madame Gatteau-ként láthatta a közönség. A Karneválvégi éjszakát Jordán Tamással együtt állította színpadra a kaposvári színház stúdiójában. Mi volt ez az előadás? A kritikák tanúsága szerint műhelymunka, stílusgyakorlat, színésziskola, társulatépítés és etikai lecke, amelyből a megmunkálás, a kézművesség dicsérete, s mély emberismeret sugárzott. A történetet a félmúltba helyezték, a jelmezek, a Mambó magnóból szóló zene a hatvanas éveket idézték. A nem kedélyeskedő, inkább ironikusan szeretetteljes előadás önismerethez vezette el a nézőt, annak a beismeréséhez, hogy ebben a felfordult világban nagyon kell szeretni mindenkit, aki a játékban részt vesz, szeretni kell az okos, szorgos velencei polgárokat, szeretni kell egykori fiatalságunkat, és szeretni kell azokat a derék polgárokat, akikké most kellene válnunk. A színészek elkerülték a szerepek csapdáit, klisék helyett összetett karaktereket formáltak.
Egy évvel később a barcelonai Teatre Lliure szép, velenceit idéző ruhákban, a Katona József Színház délszaki meleg fényben úszó színpadán adta elő a Karneválvégi éjszakát. Remek tempóban követték egymást a hirtelen felcsattanások és teátrális sértődések Lluís Pascal rendezésében. Bolondoztak, viháncoltak a szereplők, még asztalterítés közben is. Valahogy egy idő után mégis unalmasnak tűnt. Ami hiányzott: a figura sorsának mélysége. De álljon itt az előadásról egy gourmet ellenvéleménye: nem zsíros modernistacupák, sem avangárdragu, hanem jól hűtött kaviár pohár Dom Perignonnal. Színházibb megfogalmazásban: szakadatlan egymásra figyelés, könnyed és őszinte egymás tekintetéből fogalmazás, egyetlen pillanatnyi megnyugvás fakasztotta derű, az életbe beletörődés bölcsessége.
2005 novemberében azt írta egy kritikus a Radnóti Színház bemutatójáról, nem gondolja, hogy az előadás az Anconai szerelmesek ötéves sikerszériáját megismétli. Igaza lett. A hibákat azonban nem Török Tamara dramaturg biztos kézzel meghúzott új fordításában, hanem a rendező Rusznyák Gábor színészvezetésében, a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek aha-élményt nem idéző, kopottas magyar slágereiben, a miliő, a jelmezek, a viselkedések és manírok túl általános, bárhová, bárkik közé elképzelhető generálmodernségében látták.
Ha a meneghella kártyajáték ritmusát nem is követte minden előadás, az előadók nemzetiségét megfigyelve egy szabályszerűség azért felfedezhető: a Katona József Színház bemutatóját egy külföldi társulat vendégjátékának kellene követnie.
