(MTI) - Apja a Magyar Nemzet színikritikusa volt, így kezdetben ő is újságírói vagy irodalmi pályára készült. Középiskolás korában versfordításai és írásai jelentek meg, ő ültette át elsőként magyarra Erich Kästner verseit.
1931-ben kezdte meg tanulmányait a Színművészeti Akadémián. 1934-ben, diplomájának megszerzése után a Nemzeti Színház szerződtette, de a fasizmus ellen fellépő, baloldali gondolkodású Várkonyit 1941 júliusában elbocsátották. Pünkösti Andor, a Madách Színház direktora azonnal szerződtette, s ott eljátszhatta leghíresebb szerepeit: Pirandello IV. Henrikjét és Shakespeare Hamletjét. A népszerű színész 1944-ben felkerült a Gestapo halállistájára, s bujkálnia kellett. A Vígszínház pincéjében húzta meg magát, ám az előadásokat megnézte a zsinórpadlásról.
Vele kezdődött a háború utáni színházi élet: ő mondta ki az első szót az Izabella téri Magyar Színházban 1945. január 28-án. Budán még dörögtek a fegyverek, az épület beomlott tetején beesett a hó, Várkonyi azonban azt kiáltotta a télikabátos nézőknek: Élünk! 1945. április 1-jén vezetésével nyitotta meg kapuit a Művész Színház, melyet igényesen szórakoztató intézménnyé alakított. A Nemzeti alapos, realisztikus stílusával szemben Várkonyi színházát könnyedség, játékosság, nagyvonalúság jellemezte. Sokat bízott a színészi képzeletre is, azt vallotta, hogy a művészet a közönségért van, üres széksorok nem inspirálnak semmire. Szerződtette egykori kiváló színésztársait (Tolnay Klárit, Uray Tivadart), s ifjú tehetségeket indított útjára (Darvas Ivánt, Pécsi Sándort). Itt rendezett először, amellett játszott is.
Bár politikailag a rendszer elkötelezettje volt, nem bizonyult eléggé "taktikusnak", így színházát - ahol szovjet darab nem is szerepelt műsoron - megszüntették. Várkonyi 1950-ben a Nemzeti Színházhoz, régi barátja, Major Tamás igazgatása alá került, ahol két év megszakítással (1951-53 között a Magyar Néphadsereg Színháza, a Vígszínház főrendezője volt) 1962-ig játszott és rendezett. Erre a periódusra esik két Kossuth-díja (1953, 1956), érdemes és kiváló művészi címe (1955, 1962).
1962-től kilenc éven át a nevét visszakapott Vígszínház főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója volt. A Víget és annak kamaraszínházát, a Pesti Színházat az új magyar dráma jelentős műhelyévé tette, de Csehov, Miller vagy Albee műveit is műsoron tartotta. Sokszor harcolnia kellett a kultúrpolitika korifeusaival, a Pisti a vérzivatarban című Örkény-darab bemutatásáért például évekig. Ez lett aztán utolsó rendezése, amelyet betegsége miatt félbe is kellett hagynia. Becsülte a tehetséget, kiváló társulatot épített, olyan egyéniségeknek adott teret, mint Latinovits, Páger, Somogyvári, Tomanek, Tordy, Darvas, Bárdi vagy Ruttkai, Bulla, Sulyok. Színháza telt házakat vonzott. Olykor konfliktusokba keveredett színészeivel, néha, bántó és nyers volt velük, de Latinovits kivételével - s ez sem rajta múlt - mindegyikükkel kibékült.
Várkonyi Zoltán 1934-től filmezett, szerepei közül kiemelkedik a Don Juan legutolsó kalandjában (1958) a nőcsábász ironikus ábrázolása és A kőszívű ember fiai (1965) vérszomjas Haynau tábornoka. 1951-ben rendezte első filmjét, s összesen tizenkilencet forgatott. Az ötvenes években a kor elvárásait tükröző sematikus alkotásokat készített. A következő évtizedben rendezte a Foto Háber című krimit, majd olyan történelmi "képeskönyveket", mint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok és a Fekete gyémántok. A kritika által fanyalogva fogadott, kommersznek minősített alkotások telt házakat vonzottak, hiszen a látványosan feldolgozott romantikus történetek meglévő közönségigényt elégítettek ki.
1945-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek 1974-től haláláig rektora is volt. Kiváló pedagógusként nemcsak a mesterség fortélyait adta át tanítványainak, hanem személyes példájával, hivatásszeretetével is nevelt. Ő találta ki és harcolta ki a gimnáziumi színházi osztályok indítását. 1979. április 10-én halt meg. Özvegye 1984-ben díjat alapított emlékére, melyet a Vígszínház egy-egy dolgozójának ítélnek évente. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen relief őrzi emlékét.
1931-ben kezdte meg tanulmányait a Színművészeti Akadémián. 1934-ben, diplomájának megszerzése után a Nemzeti Színház szerződtette, de a fasizmus ellen fellépő, baloldali gondolkodású Várkonyit 1941 júliusában elbocsátották. Pünkösti Andor, a Madách Színház direktora azonnal szerződtette, s ott eljátszhatta leghíresebb szerepeit: Pirandello IV. Henrikjét és Shakespeare Hamletjét. A népszerű színész 1944-ben felkerült a Gestapo halállistájára, s bujkálnia kellett. A Vígszínház pincéjében húzta meg magát, ám az előadásokat megnézte a zsinórpadlásról.
Vele kezdődött a háború utáni színházi élet: ő mondta ki az első szót az Izabella téri Magyar Színházban 1945. január 28-án. Budán még dörögtek a fegyverek, az épület beomlott tetején beesett a hó, Várkonyi azonban azt kiáltotta a télikabátos nézőknek: Élünk! 1945. április 1-jén vezetésével nyitotta meg kapuit a Művész Színház, melyet igényesen szórakoztató intézménnyé alakított. A Nemzeti alapos, realisztikus stílusával szemben Várkonyi színházát könnyedség, játékosság, nagyvonalúság jellemezte. Sokat bízott a színészi képzeletre is, azt vallotta, hogy a művészet a közönségért van, üres széksorok nem inspirálnak semmire. Szerződtette egykori kiváló színésztársait (Tolnay Klárit, Uray Tivadart), s ifjú tehetségeket indított útjára (Darvas Ivánt, Pécsi Sándort). Itt rendezett először, amellett játszott is.
Bár politikailag a rendszer elkötelezettje volt, nem bizonyult eléggé "taktikusnak", így színházát - ahol szovjet darab nem is szerepelt műsoron - megszüntették. Várkonyi 1950-ben a Nemzeti Színházhoz, régi barátja, Major Tamás igazgatása alá került, ahol két év megszakítással (1951-53 között a Magyar Néphadsereg Színháza, a Vígszínház főrendezője volt) 1962-ig játszott és rendezett. Erre a periódusra esik két Kossuth-díja (1953, 1956), érdemes és kiváló művészi címe (1955, 1962).
1962-től kilenc éven át a nevét visszakapott Vígszínház főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója volt. A Víget és annak kamaraszínházát, a Pesti Színházat az új magyar dráma jelentős műhelyévé tette, de Csehov, Miller vagy Albee műveit is műsoron tartotta. Sokszor harcolnia kellett a kultúrpolitika korifeusaival, a Pisti a vérzivatarban című Örkény-darab bemutatásáért például évekig. Ez lett aztán utolsó rendezése, amelyet betegsége miatt félbe is kellett hagynia. Becsülte a tehetséget, kiváló társulatot épített, olyan egyéniségeknek adott teret, mint Latinovits, Páger, Somogyvári, Tomanek, Tordy, Darvas, Bárdi vagy Ruttkai, Bulla, Sulyok. Színháza telt házakat vonzott. Olykor konfliktusokba keveredett színészeivel, néha, bántó és nyers volt velük, de Latinovits kivételével - s ez sem rajta múlt - mindegyikükkel kibékült.
Várkonyi Zoltán 1934-től filmezett, szerepei közül kiemelkedik a Don Juan legutolsó kalandjában (1958) a nőcsábász ironikus ábrázolása és A kőszívű ember fiai (1965) vérszomjas Haynau tábornoka. 1951-ben rendezte első filmjét, s összesen tizenkilencet forgatott. Az ötvenes években a kor elvárásait tükröző sematikus alkotásokat készített. A következő évtizedben rendezte a Foto Háber című krimit, majd olyan történelmi "képeskönyveket", mint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok és a Fekete gyémántok. A kritika által fanyalogva fogadott, kommersznek minősített alkotások telt házakat vonzottak, hiszen a látványosan feldolgozott romantikus történetek meglévő közönségigényt elégítettek ki.
1945-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek 1974-től haláláig rektora is volt. Kiváló pedagógusként nemcsak a mesterség fortélyait adta át tanítványainak, hanem személyes példájával, hivatásszeretetével is nevelt. Ő találta ki és harcolta ki a gimnáziumi színházi osztályok indítását. 1979. április 10-én halt meg. Özvegye 1984-ben díjat alapított emlékére, melyet a Vígszínház egy-egy dolgozójának ítélnek évente. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen relief őrzi emlékét.
