Az Operettszínház idén öntevékeny Kálmán Imre-évet ünnepel, s több, dicséretet érdemlő rendezvény után, ezen a hétvégén kiállítással, konferenciával, pódiumbeszélgetésekkel, valamint Veres Gábor szobrának felavatásával adóztak a győzedelmes dallammillionér emlékének. S persze monstre nemzetközi operettgálával, amelyen Nagymező utcai jóismerőseinken kívül a könnyű műfaj prágai, bécsi és szentpétervári áldozárai is színpadra léptek. Az operett ugyanis él, hogy ne mondjuk, virul, és korántsem csak nálunk - még akkor sem, ha az előadás előtt a közönségnek előzékenyen felolvasott német kritikarészlet éppen ezt sugallta. Különösen az orosz vendégművészek adtak módot az ámulatra: a szentpétervári (s egyébiránt Kerényi M. G. által rendezett) Bajadér-produkció primadonnája, Karina Csepurnova igazi nagy nő, izgalmas szépsége és kecses lírai szopránja betöltötte a színpadot, s a nézőteret egyaránt. A szintén muszka üdén-üde szubrett-táncoskomikus páros parodisztikus hajlammal elegy stílusérzéke pedig figyelemreméltóan ellenpontozta a majd mindent az akrobatikára bazírozó ifjú hazai fachkollégák, amúgy hasonlóképp nagysikerű produkcióját. Fényes mulató és nagyvárosi utcarészlet, mondén, tükrös kávéház meg falusi csárda díszletei váltották egymást a színpadon, s a csoportokba rendezett gálaprogram majd mindahány világbíró Kálmán-operettet megidézte. Ám a Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, s a Bajadér mellett olyan jóvalta kevésbé kultivált művek is sorra kerültek, mint a Csárdáskirálynő szomszédságában keletkezett Zsuzsi kisasszony, vagy a dzsessz világsikerét meglovagolni szándékozott, 1928-as Chicagói hercegnő.
Állt a bál, három órán át zengett a hacacáré, volt tenorparódia és éves nagy díjkiosztás, s mi többed-magunkkal vörösre tapsoltuk a tenyerünket. Kálmán Imre emléke máig eleven, legalábbis a koncertről távozók élénk dudorászásából erre lehetett következtetni.
