Tény, hogy sokan hallani sem akartak az Árpád népéről, miután elterjedt, hogy ?politikai indíttatású" produkcióról van szó, azonban ? hasonlóan a tavaly nyári csíkszeredai Illés-koncerthez ? a Papp László Sportarénában tegnap valóban a művészetről, a színházról szólt minden. Botránynak, választási propagandának nyoma sem volt; nem özönlött magyar zászlókat lengető tömeg a színpad elé a tapsrend alatt, és senkinek sem jutott eszébe teli torokból elénekelni a Himnuszt. Zajos tetszésnyilvánítás zárta az estét, mégis, viszonylag szolidan ünnepelt a közönség. És ez így is van jól.
S bár mindenki kiolvashat neki tetsző aktualitásokat az előadásból, az Árpád népe igazi történelmi darab: István utódainak viaskodását, az András trónra kerülése előtti viszályokat eleveníti meg. A korhű ábrázolást szolgálják Kovács Yvette Alida gyönyörű jelmezei; a monumentális díszletet pedig Makovecz Imre tervezte, aki maximálisan alkalmazkodott a Budapest Sportaréna sajátosságaihoz: a színpadhoz közel és az attól távol helyet foglaló nézők egyaránt élvezhették az előadás lenyűgöző látványelemeit (melyeket Götz Bélának köszönhetünk). Néhány jelenetben az énekeseken kívül mintegy 300 táncos és statiszta volt színen; összehangolt, lendületes, a tér sajátosságait tökéletesen kihasználó mozgásuk Zsuráfszki Zoltán koreográfus munkáját dicséri.
Szörényi Levente színpadi zenéje az István, a király megszületése óta jelentős változáson ment keresztül. Az Árpád népének alapja ? az Atilla, Isten kardja muzsikájához hasonlóan ? már nem az a slágeres, könnyen befogadható rockzene, melyet első hallásra megszeret idős és fiatal, és amelyet színpadra állítva bármikor, különösebb feltételek nélkül sikerre lehet vinni. Szörényi egy olyan műfajt próbál feltámasztani napjainkban, mely a 20. század közepén gyakorlatilag befejezte történetét: operát ír, méghozzá modern operát. Felhasználja a klasszikus operaszerkesztési elveket, viszont alkotása igazán maivá válik attól, hogy a modern zene elemeit, illetve eddigi műveinek jellegzetességeit is beleszövi muzsikájába.
Az Árpád népe pontos műfaji meghatározása ?misztikus opera", mely igazán csalogatóan hangzik a mondákat, mítoszokat, varázslatokat szerető közönség számára. Pozsgai Zsolt librettója nagyszerűen egyensúlyoz álom és valóság között; bravúros szöveget ad mind a látomások alakjában megjelenők, mind a valóságos szereplők szájába. A misztikum bevonása a történelmi tények közé különösen jó ötlet volt, hiszen ezeknek a motívumoknak köszönhetően a látvány is új, rendkívüli elemekkel gazdagodott: az opera egyik leglátványosabb jelenete, mikor a bujdosó pogányok Rasdi vezetésével áttáncolnak a Fény Birodalmába, így menekülnek meg az Andrást követő csapatoktól.
Szörényi stílusában az Atilla ? Isten kardja esetében már egyértelmű közeledést érezhettünk a komolyzene felé, azonban itt még csupán mellékszereplők képviselik ezt az új stílust, a mű egésze közelebb áll a rockopera műfajához. Jóllehet, Az István, a király és a Veled, Uram! mellett az Atilla sem számít kifejezetten ?közönségbarát" darabnak, hiszen a szövevényes, gyakran nehezen követhető cselekményszerkesztés mellett már kevesebb a visszatérő és fülbemászó dallammotívum a műben.
Az Árpád népe jóval könnyebben megérthető történetet tár elénk (a mű fő témája András és Levente herceg testvérviszálya ? az alapdrámát Fonyódi Tibor írta). Elsősorban talán azért, mert a cselekmény nagy része magyar földön, magyar emberek között játszódik (viszonylag kevés szereplőt felvonultatva), míg az Atillában a történetből adódóan igen sok idegen motívum került a drámába; például a bizánci vonal, melyről az átlagnéző esetleg kevesebb információval rendelkezik, mint Árpád-házi királyainkról.
A legújabb Szörényi-mű zenéje azonban már bátrabb lépést tesz abba az irányba, amerre a szerző az Atilla esetében még csak tapogatózott: operaénekes hangjára írja meg András, vagyis a főhős szerepét, ezzel egyértelmű irányvonalat mutat a komolyzene felé. A rockos jellegre maximum már csak az elektromos gitár szólói emlékeztetnek. Úgy látszik, Szörényi ismeri a közönségét: nem írt nagy áriákat a darabba. Egy-egy szereplő vívódását inkább ?megzenésített monológokkal" ábrázolja. Az Árpád népe muzsikája nem használ ?egyszerű" megoldásokat, mellőzi a befogadást könnyítő, egyértelműen visszatérő dallamíveket. Érdekes módon a recitativo válik a zeneszerző fő eszközévé. Így a lírai merengések helyett rendkívül expresszívnek, mozgalmasnak tűnik az egész opera, a cselekmény szinte fut (a gyors ?elbeszélés" miatt tud ilyen hatalmas történetívet bejárni, sok eseményt felölelni a mű). Szörényi azért a kifejezetten ?slágeréhes", külföldi musicalekhez szokott publikumról sem feledkezett meg: Levente herceg és Rasdi táltosnő egybekelésekor talán az opera leggyönyörűbb dallamai csendülnek fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mű többi része nem felemelő és nem képvisel igazi zenei értéket. Az Árpád népe zenéje első hallásra talán nem könnyen emészthető, de ha újra és újra meghallgatjuk (az opera hanganyaga az ősbemutatóra jelent meg), egyértelművé válik számunkra az a művészi magasság, ahová a zeneszerző e művével eljutott.
A Szörényi korábbi műveit ismerők számára plusz meglepetéseket is tartogatott az alkotás: az Árpád népe ugyanis tökéletesen illeszkedik az immár tetralógiává bővülő nagyszabású zenés színházi művek sorába. Ezt bizonyítja, hogy az opera számos pontján fedezhetőek fel alig vagy jobban variált részletek, néhány taktusnyi utalások a Trilógia többi művéből ? érdekes, hogy legtöbbször a Veled, Uram! dallamfoszlányaira lehet ráismerni.
Nagy Viktor nagyszerűen összefogta az alkotógárdát, rendezése átlátható és logikus volt; minden munkatársából sikerült kihoznia a maximumot.
A szereplők között olyan nagyszerű, pályájuk során már többször bizonyító énekeseket és színészeket találhattunk, mint Miller Lajos, Molnár László, Cserhalmi Ferenc, Tóth Sándor és Kaszás Attila. Kálloy Molnár Péter, Kalapács József és Makrai Pál mint Lehel, Bulcsú és Laborc szellemei jól összehangolt mozdulatsorokkal dolgoztak, hangjuk gyönyörűen szólt együtt. A két Vászoly-fit két nagy tehetségű művész alakította kitűnően: András herceget Kiss B. Attila operaénekes, Leventét pedig Feke Pál, egy nagy jövő előtt álló, kiválóan éneklő fiatal színész, aki nemcsak hangjával, hanem dinamikus játékával is kitűnt. A két női szereplőt is jó érzékkel választották ki az alkotók. Auksz Éva a Szörényi-trilógia mindhárom darabjában játszott már (akárcsak Tóth Sándor), ezért különleges dolog, hogy a sorozat negyedik részében, az Árpád népe ősbemutatóján is fontos feladatot kapott: a számító, szívtelen Anasztázia kijevi hercegnőt alakította. Bár eddig főként pozitív szerepekben láthattuk, ezt a kifejezetten negatív női alakot is nagyszerűen életre keltette. Újhelyi Kinga fiatal színésznő nagy meglepetést jelentett számomra: jó, hogy megkapta Rasdi táltosnő szerepét. Erőteljes és tiszta hangjára, lendületes játékára bizonyára sokáig emlékezni fognak azok, akik tegnap este részt vettek az Árpád népe ősbemutatóján.
szerző: Szűcs Dóra
